Aminél már csak egy dolgot szeretünk jobban: ha a megfeneklett életű, tántorgó férfiúkat megtalálja egy utolsó esély. Az ilyen utolsó esélyek leggyakoribb előfordulási helye a mozik enyhet adó sötétje, s mert Sidney Lumet filmjében Paul Newman nemcsak egy kifejlett ír-amerikai (közelebbről bostoni) alkesz, de nem ám, hanem főállásban ügyvéd, egy alkoholos leheletét szájsprével palástoló, életvitelszerűen másnapos senki, az utolsó esély természetesen egy tutinak látszó ügy képében jelentkezik be.
Eddig, ugye, semmi új a gyengén pislákoló bostoni nap alatt, és biztosíthatunk mindenkit, hogy Lumet az elkövetkezőkben sem szolgál semmiféle tolakodó eredetiséggel. Ámde nézzük, mivel is van dolgunk valójában, vegyük csak az első jelenetet, melynek szereplői a megjelenés sorrendjében: egy kocsmai flipper, melynek meghitt csilingelését már akkor halljuk, amikor még képen kívül van e kocsmatöltelékeknek fenntartott szomorú szerkezet, és Paul Newman, a nemkülönben szomorú szervezet, aki félig üres söröskriglijétől átmenetileg megválva egy olyan ember egykedvűségével taszigálja a gépet, aki már csak egy tűrhető menetet vár az élettől.
A kocsmától egyenes út vezet a ravatalozóba; emberünk hamarosan a névjegyét osztogatja sűrű részvétnyilvánítások közepette a gyászoló családnak, fapofával biztosítva őket, hogy az elhunyt ismerőse. Messze ő a leggyászosabb figura a gyászolók közt, persze páros lábbal rúgják ki hamarosan, noha szakmailag előrelátóan járt el: az ajtónállót is lefizette. Történik mindez a metsző bostoni télben, a Lumet-nak oly kedves valódi helyszíneken.
A reggeli piaszagot palástoló szájspré Newman ötlete volt, a bár Lumet-é: a manhattani 10. utca és az Avenue A kereszteződésében fekvő kocsma nagy kedvence volt a rendezőnek, s bár nem szerette a forgatási helyszíneket ismételni, a Serpico után mégis visszatért ide, hogy Newman autentikus környezetben vedelhessen. Öt perc sem telt el még a filmből, a kocsma-ravatal-kocsma útvonalat jártuk csak be, a főhős drámai megmérettetése el sem kezdődött még, de máris benne vagyunk a sűrűben. Ilyen kevés is elég, hogy elhitessék velünk: a világ egyik legjobb filmjét nézzük, és ez az érzésünk makacsul kitart akkor is, amikor beindul a mese, és egy szabvány tárgyalótermi thrillerbe csöppenünk. Mert hiába landol hősünk ölében a tuti, csakis megnyerhető eset, ő nem a biztos pénzzel kecsegtető háttéralkut, hanem merő elbizakodottságában – mit tesz a józanság! – a bírósági tárgyalást választja. És mivel Bostonban járunk, mit gondolnak, kivel találja szemben magát? A katolikus egyházzal, természetesen, melynek kórházában kómába esett egy szülő nő. A tárgyalásnak – alkesz ügyvéd kontra egyház – azt kell eldöntenie, hibázott-e az altatóorvos.
Hibázott, nem hibázott, nem érdekes, nem ez emeli ki a tisztes tárgyalótermi középszerből a filmet, még csak nem is a színvonalas szövegelés (forgatókönyv: David Mamet), hanem a sokat látott sztori felcicomázása. Az aprómunka. Newman szakszerűen esik szét és illatosítja remegő kezekkel a vászonról is lekéredzkedő piaszagot; a sztár becsülettel igyekszik nem sztáralakítást nyújtani, ami néha sikerül is, főleg amikor igazi bárpultokkal és igazi flippergépekkel kerül szembe. És olyan karakterszínészekkel, mint Jack Warden, akire nemcsak azért nézhetünk fel, mert pályafutása során oly sokat tett a bajuszviselet létjogosultságáért (ez épp egy bajusztalan alakítása), hanem azért is, mert dacára örök másodhegedűsi státuszának, a hetvenes években feltört férfisztárok szinte mindegyike – Dustin Hoffmantól Warren Beattyn át De Niróig – kezet csókolhatott neki, amiért a háttérből, a puszta jelenlétével is javított egy teljes osztályzatot az összképen, bármiben játszott is.
Az ítéletben persze a hírességek is megérik a pénzüket. A főhős fejét könnyedén elcsavarintó Charlotte Rampling (interjúnk vele a filmben elcsattanó híres pofonról itt) éppúgy több és jobb a kötelező szépséges díszletnél, miként az egyház által felbérelt sztárügyvéd szerepében James Masonre sem egykönnyen húzható rá a mezei főgonosz kategóriája. Az ördög a részletekben és Mason kardigánjában lakozik. Vajh’ ki lakik e mesterien viselt kardigánban? Egy jóságos nagypapa vagy egy kíméletlen hadúr? Filmünk tele van az ilyen kényelmetlen kérdésekkel.
