Magyar Narancs: Húsz évvel a Veszedelmes viszonyok után újra Michelle Pfeifferrel forgatott, ismét kosztümös történetet...
Stephen Frears: Szerintem egyáltalán nem hasonlít egymásra a két film. Itt az irónia és a viccek mélyén tragédia húzódik. Megtanultam, hogy népszerű műformákkal, műfajokkal, amiket a közönség szeret, muszáj élni, mert ezek a nehéz témákat is fogyaszthatóvá teszik. Az ilyesfajta szórakoztatás sokkal nehezebb, mint a "művészkedés". A közönség szeretni akarja a szereplőket. Nem árt, ha drukkolni tud nekik. Imádták Az én szép kis mosodámat, mert ott volt a szerelem a két fiú között, és ez olyan megható volt, egyszerre furcsa, vicces és pimasz. A Méregzsák vicces sztori, de közben szívet tépő is. Végső soron muszáj, hogy a filmnek szíve legyen. Ez elkerülhetetlen. Persze megpróbáltam kidobni a filmből a szívet, és lehúzni a vécén, de az nem öblít. Nem megy le a lefolyón. Ott marad. Az erős érzelmek ott maradnak a vásznon.
MN: Hogyan került a film közelébe?
SF: A gyerekkoromat végigunatkoztam, de olyan mértékben, hogy az leírhatatlan. Norfolkban pocsék iskolába jártam, ami kizárólag idiótákat produkált a világnak. Csakis egy dologban voltam jó: kitűnően megjegyeztem a királyokkal és királynőkkel kapcsolatos évszámokat. Nem voltam diszlexiás, csak az oktatás volt csapnivaló. Tulajdonképpen okos fickó voltam, de eléggé konvencionális. Ugyanis senki nem szólt nekem, hogy rendhagyónak is lehet lenni! Csak később tanultam meg, hogy önállóan és eredeti módon is lehet gondolkodni. Nem akartam én rendezni, de rájöttem, hogy mennyire passzol az egyéniségemhez: itt egyszerre tudok a dolgok aktív részese és távolságot tartó megfigyelője lenni. Isten az ő mérhetetlen bölcsességével azt mondta: "Létrehozom ezt a munkakört, hogy ez a fickó is boldoguljon. Másképp elveszne!" Cambridge-ben jogot tanultam, de beleszerettem a színházba. Végig arról álmodoztam, hogy megszököm a színházcsinálókkal, mert ők olyan színes és izgalmas egyéniségek! Magam persze komoly színházhoz csatlakoztam, a Royal Courthoz Chelsea-ben, ahol Karel Reisz aztán asszisztensi munkát ajánlott, amikor a Morgant (1966) készült forgatni. Ne kérdezze, miért pont engem választott! Mindenki tévedhet.
MN: 1972-ben rendezte első játékfilmjét, a Gumshoe-t Albert Finneyvel a főszerepben, de csak 1984-ben jelentkezett újabb mozifilmmel. Miért?
SF: Hiába arat sikert az első mozid, a neheze akkor jön, amikor be kell látnod, hogy zöldfülű vagy, és halvány gőzöd sincs arról, mit miért csinálsz. Megszégyenítő felismerés, nekem elhiheti! Kedvenc filmjeim beállításait utánoztam, de ebből csak összevisszaság lett. Elszegődtem hát a televízióhoz, hogy szépen kigyakoroljak mindent. Ott kezdtem felfogni, mit hogyan érdemes elmesélni képekben. Évente három filmet is készítettem a tévének, egyre hatékonyabb és tudatosabb lettem. De tizenöt évembe került!
MN: Mielőtt bárki tudta volna Anglia határain túl, hogy ki az a Gordon Brown, 2003-ban tévéfilmet készített arról, hogy (a populista pojácaként ábrázolt) Tony Blair megszegte a Brownnal kötött egyezséget, és újraválasztatta magát miniszterelnökként, holott eleve helyette lépett a posztra, és mandátuma lejártakor át kellett volna adnia a stafétát.
SF: A The Dealt azért készítettem a televízió számára, mert a karakterek nagy része nem mondana semmit a külföldi mozinézőknek. Belpolitikai téma volt. Nem vagyok túlzottan politizáló alkat, de a nézeteim zömét Hanif Kureishitől csipegettem fel. (Két Frears-film, Az én szép kis mosodám, a Sammy és Rosie írója, a London megöl engem rendezője - K. L.) Hanif fiatalabb, mint én, mégis egy csomó mindenre nyitotta fel a szemem. Egyik fontos erényem, hogy könnyen egy húron tudok pendülni azokkal, akikről érzem, hogy jó tanáraim lehetnek valamiben. Ez a titok nyitja. Tizennégy éves voltam, amikor először láttam színes bőrű srácot. Máig emlékszem a csodálkozásomra, amikor megérkezett az iskolánkba.
MN: Hogyan győződik meg róla, hogy a filmjei hitelesek és hihetőek-e?
SF: A tónus, a hangvétel számít. A hitelességnek nálam sokkal több köze van a hanghoz, mint a vizualitáshoz. A film hangsávja mindent elárul: ha a színészek nem a megfelelő átéléssel szólalnak meg, azt azonnal érzékelem. De ez természetesen az írott alapanyag minőségén is múlik.
MN: A filmjeiben mindig érezhető a társadalomkritika, a brit konvenciók megkérdőjelezése vagy nyílt támadása.
SF: Úgy hiszem, minél kevésbé képes egy demokrácia jól kezelni a feléje irányuló kritikát, annál nagyobb bajban van. Rendezőként kivételes helyzetben vagyok, mert nekem megengedett, hogy olyan udvariatlan kérdéseket tegyek fel, amilyeneket csak akarok.
MN: Hogyan választja ki a forgatókönyveit?
SF: Megkérdezem magamtól, kész vagyok-e két évet eltölteni az életemből ezzel a sztorival? Ha belemászik a fejembe, elkezdek rajta gondolkodni, és rájövök, hogy amiről szól, az a világ legérdekesebb dolga, akkor a válasz igen. Az alapelvem az, hogy ne untassak senkit. Főleg magamat ne.
MN: Mit gondol a szerzői filmezésről? Ön is auteurnek minősülne?
SF: Kapitális baromság az egész! Nem írok, akkor hogyan lehetnék "szerző"? Meg kell hagyni, az ember önkéntelenül bukik bizonyos témákra. Amikor gyerek voltam, a rendezők nem léteztek. Senki sem tudott róluk. Vagyis a világ ártatlanabb hely volt.
MN: Nem szokott saját ötletből filmprojektet kezdeményezni?
SF: Sosem voltam az a fajta, aki elhatározza, hogy most erről és erről fog filmet forgatni. Nem tehetek mást, mint várok, hogy a témák megtaláljanak. De hát ki akar passzív lenni? Elég unalmas dolog, és roppant megalázó! Ám nincs más választásom. Türelmes vagyok.
MN: Ha nem auteur, akkor mesterembernek mondaná magát?
SF: Abban az értelemben, ahogyan John Ford volt az. És ki jobb nála? Én a közelébe sem érek.
MN: Pedig többször is dolgozott Hollywoodban, sikerrel.
SF: Mindig is azt gondoltam, nekem menni fog ez a hollywoodi filmezés, mert amerikai filmeken nőttem fel, szerettem őket, nem kapok allergiát a sztároktól, és érdekel a közönséggel való kapcsolat. Úgy képzeltem, Hollywoodban ugyanúgy teszem a dolgom majd, mint korábban, csak éppen nagyobb méretekben. De ahhoz az ipari volumenhez, ami az ilyen filmek elkészítésével jár, vagy például a Mondvacsinált hősben a repülőgép-szerencsétlenség felvételével, csak nem tudtam hozzászokni. Ezekben a produkciókban állandó jelleggel egy cirkusz közepén állva kell rendezni. A zajszint, amit egy ilyen stáb generál, eleve nem normális. Arra is rá kellett jönnöm, hogy a közönségnek határozott nézetei vannak a világról meg mindenről, amivel egyébként nem kell foglalkoznia az embernek, amikor független filmet készít. Beláttam, hogy nem tudom, miként kell közönségfilmet készíteni. Az amerikaiak kerek perec elutasították az amerikai álomnak azt az olvasatát, amit a Mondvacsinált hős kínált. A Svindlerek és a Pop, csajok, satöbbi viszont nagyon jól ment a mozikban, szóval nem panaszkodhatok. Meg egyébként is, mindig élveztem az ottlétemet, az időjárás pompás, a szállodai ágyakban kényelmes a matrac - maga a földi paradicsom. És jól megfizetik az embert arrafelé.
MN: Az amerikai álom után milyen álmai maradtak?
SF: Egyre kevesebb. Csak menni tovább. A gyerekeimmel legyen minden rendben, ilyesmik.
MN: Kik a barátai?
SF: A barátaim? Hát... John, Bob meg Bill...
MN: Úgy értem, szakmabeliek vagy civilek?
SF: Főként írók az én cimboráim. 'k a bűnösök, mindenért őket kell okolni. A rendezés fogalma írott alapanyagot feltételez. Olyan környezetből jövök, ahol megszokott dolog volt, hogy az ember mások irodalmi anyagát alkalmazza filmre. A BBC-nél mindig más-más szerzőből dolgoztunk, ez volt ott az élet rendje. Mindig úgy érzem, nagyon bensőséges dolog írókkal együttműködni. Nekem is írónak kellene lennem. Csak nem tudok írni.
MN: Mit tesz, amikor olyan területre merészkedik a filmjével, ahol nem otthonos?
SF: Éppen ezt szeretem: olyan dolgokról forgatni, amikről nem tudok semmit. Amikor a Veszedelmes viszonyokra készültem, a jelmeztervező megkérdezte: "1764-be vagy 1762-be akarja helyezni a cselekményt?" A filmkészítés nekem egyenlő a világ egy olyan szeletének megértésével, amelyet addig nem ismertem. Olyan emberekkel veszem körül magamat, akik megtanítanak új dolgokra. Nincs más dolgom, mint hogy befogjam a számat.
MN: Melyik filmjére a legbüszkébb?
SF: A Veszedelmes viszonyokra. A mai napig döbbenten nézem, mert alig tudom elhinni, hogy ilyen piszkosul jól sikerült! A forgatókönyv tele volt hosszadalmas párbeszédekkel. "Ajjaj, ez így elég uncsi!" - mondtam magamban. Sok időt és energiát fordítottam arra, hogy ezeket kiküszöböljem. Minden egyes mondat, ami elhangzik John Malkovich szájából, kész hazugság. Sosem mond igazat. Olyan, mint egy hollywoodi producer. John teljesen biztos volt benne, hogy egy rakás dolgot tud a francia arisztokráciáról, ezért nagyon fesztelenül játszott. A jelenet kellős közepén felrakta a lábát a szófára, meg ilyenek. Eredetileg azt akartam, hogy a szereplők úgy viselkedjenek, mint a brit színészek, jó színpadiasan, hogy e modorosságuk mögött megmutassam az igazi valójukat, miközben a kamera szabályosan táncot lejt, és én Max Ophüls kecses kameramozgásait idézem - tudja, teljesen odavagyok a Levél egy ismeretlen asszonyhoz című filmjéért. De kiderült, hogy az amerikai színészek nem kaphatók erre. Képtelenek voltak hozni az általam kért játékstílust. Egyszerűen nem ilyen színjátszásra vannak kiképezve! Nem jött át a játékukból a lényeg, hogy itt mindenki hazudik, megjátssza magát, és közben teljesen más zajlik le bennük. De ez már csak a forgatáson derült ki! Két lehetőség van: vagy bosszankodom, hogy "mi a fenének nem tudtok rendesen játszani?!", vagy reagálok, és menet közben átdolgozom a filmet és a koncepciómat. Ez történt. Az ő társaságukban jöttem rá, miért működnek a hollywoodi filmek, miért hat John Wayne játéka úgy, ahogy hat és a többi. Abban az egy hétben többet tanultam az amerikai moziról, mint egész addigi életemben!
