Quentin Dupieux előző műalkotása, a telekinetikusan gyilkoló autógumiról mesélő Rubber nyitánya egy magyarázom a bizonyítványom típusú kismonológ a nézőnek, mely szerint minden nagy sikerfilm alapvetően irracionális eseményekre és fordulatokra épül (kapunk egy szépen összeállított példatárat is). A lemezlovasból filmessé avanzsált szerző idén is hű marad ideológiailag gondosan aládúcolt ars poeticájához, sőt, ha lehet, még tovább is viszi. Ám míg a magányosan hentelő gumiabroncs menetelése olykor szeretnivalón idióta pillanatokat szült, a Gázos végtelennek tűnő kilencven perce végig híján van az ilyesminek. Első blikkre a jól ismert kertvárosi Amerikában vagyunk, de Dupieux hamar betájolja nézőjét: itt az óra 7.60-at üt. A vekker tulajdonosa hősünk, a Dolph Springerre keresztelt kafkai kishivatalnok, aki elveszett kutyája ürügyén azonmód meg is kezdi vesszőfutását. S innentől aztán beindul a gépezet, a hónapok óta kirúgott Springer visszajár az irodájába, ahol - hogy, hogy nem - megállás nélkül zuhog az eső. A kertben egyik napról a másikra fenyő lesz a pálmából. Springer elkóborolt kedvencéről kiderül, hogy egy hibbant spiritiszta nyúlta le, de csak azért, hogy idővel visszaszolgáltassa. Biztos, ami biztos, feltűnik egy jóravaló állatdetektív is, hogy az eltűnt fekáliájából videojeleket (!) vételezzen. A sor a végtelenségig folytatható.
A Gázossal nem is az a probléma, hogy egy kényszeresen Lynchre hajazó, végtelenül olcsó blöffmozi, hanem az, hogy már az elején leleplezi magát. A no reason-filmkészítés legszélére érkeztünk.
Forgalmazza a Szuez Film
