| ||
Grunwalsky Ferenc: Egy ’77-es interjúban (ebből egy részlet olvasható keretes írásunkban) elmondtam, amit a Mikiről gondolok. Annál jobban nem tudom összefoglalni. 50 ÉV!
magyarnarancs.hu: Ebből kiderül, hogy 1963-ban barátoztak össze, amikor maga még főiskolás volt. Hogyhogy nem fényképezett Jancsó-filmet a 90-es évek közepéig?
GF: ’62-ben barátkoztunk össze, az interjúban rosszul mondtam. Mielőtt kiköltözött Olaszországba, gyakorlatilag mindennap találkoztunk, a Gyulával (Hernádi Gyula – I. Zs.) hármasban délutánonként három-négy órát ültünk a Royal Szálló – ami akkor még Vörös Csillag – halljában, és ötleteltünk. Ott születtek a forgatókönyvek, egymás szájába adták a szót, és írta is a Gyula rögtön. De persze később öntötte a szöveget végső formájába. Akkoriban nagyszerű harmóniában dolgoztak együtt Kende Jánossal. Ő volt az állandó operatőre. Mi rengeteget csavarogtunk, az egész országot bejártuk, és mindenféléről beszélgettünk. Volt akkoriban a fiatalokban egy rettenetes kultúréhség; Mikit például nagyon érdekelte az építészet, a zene és a képzőművészet, Pollock volt a kedvenc festője. De a kérdésre visszatérve: régen volt a filmgyárban egy szigorú hierarchia. Ha elvégezted a főiskolát, és nagyon szerencsés voltál, akkor lehettél egy filmben másodasszisztens. Rosszabb esetben csak ügyelő. X film után – ha elég jó voltál – kineveztek első asszisztensé, és sok, sok asszisztenskedés után rendezhettél filmet. Az operatőröknél ugyanez volt. De azért dolgoztunk együtt már a hatvanas években is: az Így jöttemnél én voltam a scripter, a Csillagosok, katonákban fotóztam, a Csend és kiáltásban másodasszisztens voltam, és első asszisztens először az Égi bárányban lehettem.
magyarnarancs.hu: Majd 1998-ban elkészítették a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pestent, az első Kapa–Pepe-filmet.
GF: Akkoriban Miklósnak rossz kedve volt, nyolc éve nem csinált filmet. Én beszéltem rá, hogy készítsünk valamit. Nagyon nehezen viselte, hogy nem dolgozik. Már ismertük a Kapát és a Pepét; Szomjas Gengszterfilmjében ők voltak a főszereplők, csak ott még komolyra voltak véve. Miklós beleszeretett az ő dilizésükbe. Akkor éreztem, hogy kezd kinyílni. A forgatás első néhány napján rettentő feszült volt, talán azért is, mert a Kerepesi temetőben kezdtünk, és nem tudtuk, hogy fogunk ott viccelődni. Ő a vidám színpadi komédiázást utálta. Aztán a színészek nagyon ráéreztek, hogyan lehet ezt megoldani, és onnantól kezdve ment az egész magától.
magyarnarancs.hu: Milyen viszonya volt a róla kialakult képpel? Hogy az utóbbi 10-15 évben ikonként tisztelték?
| ||
GF: Sokat beszélgettünk az ilyen dolgokról, de még akkor, amikor ő senki se volt. Ekkoriban még nem volt túl beszédes, idegenekkel nehezen elegyedett szóba, de borzasztó udvarias volt mindenkivel. Szóval, a megjelenése miatt sokan különcnek nézték, és a Szegénylegények előtt nem sok hitele volt a szakmában. Az Így jöttem vetítésein néha hangosan röhögtek a filmes kollégák. Na, és ekkoriban beszélgettünk arról, hogy ez vajon miért természete a magyarnak, hogy kell neki egy költőfejedelem, egy színészkirály, egy legnagyobb író. Ez nagyon ellenszenves volt nekünk, és rengeteget nevettünk rajta.
A 2000-es évek elején – a fiatalok körében részben a Kapa–Pepe-filmek hatására, részben mert az embereknek szimpatikus volt az a barátságos hang, őszinteség és őszinte önirónia, ami belőle áradt – lett nagyon felkapott. És azért is, mert ő azon nagyon kevés magyar művészek egyike, aki annak ellenére, hogy ismert és elismert külföldön, megmaradt normálisnak; nem kezdett el másképp járni, másképp beszélni. Miki mondta, hogy vannak rendezők, akik nagyon élvezik a vörös szőnyeget, ő meg azért élvezi Rómát, mert a franc se tudja, hogy ő kicsoda. Szóval, mikor ő lett ikonná, akkor ezen nyíltan nevetett. De kedvesen, soha nem gúnyosan. Bemondta a riporternek élő adásban, hogy nehogy már fényezzél. Ez adottság volt nála. Nem játszotta meg magát.
magyarnarancs.hu: Azon kevés filmes közé tartozott, akik nyíltan vállalják politikai nézeteiket, és ha szükségét érzik, kiállnak ügyek mellett.
GF: Egyik rendszerben sem bocsátottak meg neki egy csomó mindent. 2002-ben például a két választási forduló között együtt írtunk egy nyílt levelet Orbán Viktorhoz és a szüleihez, ami az ÉS-ben jelent meg. Ha nem lett volna nemzetközi neve, valószínűleg komolyabb baj származott volna ebből mindkettőnknek. Így „csak” annyi történt, hogy bizonyos fórumokon állandóan cikizték. Ahogy mondani szokás: megjegyezték.
magyarnarancs.hu: Erősen nekiment a nacionalizmusnak.
GF: Ebben a dologban nagyon kemény volt. Hatalmas erdélyi famíliából származott: mikor összejöttek egy-egy nagyobb családi rendezvényre, több mint százan voltak. Az édesanyja román, az édesapja magyar volt, és a családjukban voltak románok, örmények, székelyek stb. Náluk nem volt kérdés sem a vallás, sem a nyelv, sem hogy ki honnan jön. Épp ezért Miki számára felfoghatatlanul gyűlöletes volt az emberek származás vagy vallás alapján történő megítélése. Ezekben a témákban és a szabadság kérdésében nem ismert tréfát.
magyarnarancs.hu: Híres volt az egyedi munkamódszeréről. Eleve úgy válogatta össze a stábjait, hogy azok bírják a rögtönzést, vagy mindenki alkalmazkodott a helyzethez?
GF: A stábot mindenképp úgy válogatta össze, hogy gyors és rugalmas emberekből álljon, a műszakisok pedig nagyon hamar megszokják ezt a tempót. A színészek közül ezt sokan nem bírják, de az ilyet az ember előre megérzi, és csak olyan színészt hív a filmjébe, aki tud és szeret rögtönözni. Az improvizálás, a rugalmasság, az oldott hülyéskedés nagyon hozzátartozott a Mikihez. Ahogy az is, hogy nagyon odafigyelt az emberekre. Mikor egy egész tánckarral forgattunk, egyenként kezet rázott az összes táncossal és statisztával, majd mikor már ment a jelenet, mindenkinek tudta a nevét. Fogalmam sincs, hogy csinálta. Szerintem rajta kívül nem volt rendező, aki a hatodik háttértáncost úgy instruálta, hogy „Kati néni, legyen szíves, lépjen kettőt balra”.
| Ebben az időben ismertétek már egymást Jancsó Miklóssal. Barátok voltatok? Ez olyan kérdés, mintha azt kérdezted volna tőlem, hogy akkor már ismertem-e a családomat? Erről vagy egy regényt kellene elmondanom – neki is, meg a család más tagjainak is –, vagy mindössze annyit, hogy igen. Tehát: igen. Azt mondtad: család. Hogy értetted ezt? Így alakult az életünk. Nem lehet máshoz hasonlítani. Se jóban, se rosszban. 1963-ban ismertem meg őt, Mészáros Mártával és Hernádi Gyulával együtt, az Oldás és kötés egyetemi vitáján, amihez én is hozzászóltam. Akkor még nem volt híres filmrendező, sokan kétségbe vonták, hogy egyáltalán jó rendező-e, sőt néha azt is, hogy normális-e. Nála soha nem vált el egymástól a filmes és az ember. Hála Istennek, azóta se. És én sem hiszem, hogy a kettő elválasztható. Soha nem láttam igazán nagy művészt, aki az életben pitiáner, kellemetlen vagy tetű lett volna. Mégis, mi az, amit tőle tanultál? Élni. Élni tudni és életben maradni. Azt, amit egy családtól lehet. Pontosabban? Jó, akkor legyünk pontosak. Én nem akkor ismertem meg Jancsót, amikor ő már a „Jancsó-stílust” művelte. Ha akkor kerültem volna mellé asszisztensként, amikor már érett mesterré vált, akkor talán nehéz lett volna megőrizni a saját függetlenségemet. Mi azonban – főleg az első tíz évben – tizenkét hónapból tizenkettőt töltöttünk együtt, szinte minden napot. In: Vásárhelyi Miklós: Világot teremteni a kamerával. Magnetofonbeszélgetés Grunwalsky Ferenccel. In: Hernádi Gyula – Grunwalsky Ferenc: Vörös rekviem. Budapest, Magvető, 1977 |
