Egy ilyen derült égből érkező csapás éri Katja Sekercit (Diane Kruger), aki kurd származású férjével és kisfiukkal él Hamburgban. A film alig hagy időt, hogy betekintést nyerjünk a család boldogságába – a férfi és a kisfiú bombamerénylet áldozata lesz a város egyik nagyrészt törökök lakta részében. A nő meg van győződve róla, hogy a tettesek neonácik voltak. Akin a poklok kínjain vezeti át hősét: a gyász mellett a hatóságok érdektelenségével is meg kell küzdenie; először nem hisznek a teóriájában, majd mikor mégis fajgyűlölőket vádolnak meg, a bíróság bizonyítékok hiányában szabadon engedi őket.
Akin először tárgyalótermi drámaként képzelte el a filmet, ám végül egy mozgalmasabb, de egyenetlenebb hármas szerkezet mellett döntött, melyek a gyászt, a tárgyalást és a bosszút járják körül. A három egység – eltérő narratív fókuszuk és a logikájuk okán – háromféle ritmust, elbeszélői technikát és zsánert alkalmaz, melyek nehezen állnak össze egésszé (meglehet, a rendezőnek nem is volt szándéka egységként kezelni ezeket). A mindig is mostohán kezelt melodrámát megújító és felemelő Rainer Werner Fassbindert mindgyakran művészi előképeként azonosító Akin érthető módon az első részt uralja a legjobban. Az egyébként végig egyenletesen izzó és árnyaltan játszó Krugernek is itt a legnagyobb a játéktere (a színésznőnek ez az első német nyelvű szerepe, látszik rajta az erős akarás, melyből ritkán születik érzékeny alakítás, ám az övé az). A tárgyalótermi dráma és a thrillerbe hajló lezárás idegenebb terep a rendezőnek – épp ezért elhasználtabb paneleket is követ. Ez volna a kisebbik baj, ám valahogy a főhős belső útja az apátiától a bosszúig sem járható le zökkenőmentesen (Katja valóságos Lisbeth Salanderré alakul, aki a saját bombareceptjükkel készül elpusztítani a neonáci tetteseket) – itt is Kruger hibátlan arányérzéke és az Akin által beépített kétely és tétovázás igazít kissé az egyensúlyon.
De Akin nemcsak a tekintetben Fassbinder követője, hogy fittyet hányna arra, hányan nyilvánítják anakronisztikusnak, mi több halottnak a melodráma műfaját, hanem abban is, hogy újra és újra felfedezi benne az inherens társadalmi kommentár lehetőségét. Ahogy Fassbinder filmjeiből is egy etnikai, nemi, szexuális és osztályalapú törésvonalak mentén szétszabdalt Németország bontakozik ki, úgy Akint is a multikulturális feszültségek és a többszörös identitás szülte belső örvénylés izgatja. Eddigi legerősebb filmjeiben (Fallal szemben; A másik oldalon) a felfokozott érzelmek és személyes tragédiák közepette mégiscsak német és török, illetve török és török csapott össze vagy talált egymásra egy belülről nézve nagyon is feszült és frusztrált Németországban. A Sötétben is felvillant néhány aktuálisan égető társadalmi problémát, de Akin nem enged magának elegendő távolságot, hogy ezeket kibontsa (magát a filmet is valós, törökök ellen elkövetett rasszista indíttatású merényletek ihlették). Letaglózó, hogy a hatóságok nem hisznek Katjának, aki neonácikat sejt a gyilkosság mögött – mivel a férj volt drogdíler, inkább török maffialeszámolásra gyanakszanak (egyébként Nuri kurdként kisebbség a német törökök között is). Ha pedig a törökök ölik egymást, az nem a német rendőrség baja. Akin kifordítja saját visszatérő hazatérés-motívumát is (eddig többnyire török szereplői tértek haza Törökországba): a hangsúlyozottan németes külsejű Katjával úgy bánik a német intézményrendszer, mint egy törökkel, hiszen egy török felesége, egy török nevét viseli. Így kell rájönnie, hogy neki nem otthona többé Németország, mely magára hagyja fájdalmában. Akin egy pillanatra megmutatja a nácizmus változó arcát is: gyilkosai nem a 90-es évek jól beazonosítható szkinhedjei, hanem egy jól fésült, „jó” családból származó fiatal pár. Különösen nyugtalanító, és Akin részéről kiváló írói döntés, hogy a fiú apja a második világháború utáni német bűntudat és gyász örököse, aki maga sem érti gyermeke mélyről fakadó gyűlöletét – a ma feltámadó fasizmus hívei sokszor a tegnap szociáldemokratáinak, ’68-as diákjainak és liberálisainak gyermekei.
A Katja családjával történtek pedig nem tekinthetők a gyűlölet elszigetelt megnyilvánulásainak, hiszen az újfasiszta szervezetek nemzetközi hálózatot alkotnak és segítik egymást – ahogy a gyilkosokat is segíti a görög Arany Hajnal egyik tagja. A rendező nem titkolja, hogy a német gyászmunkát nem tekinti elvégzettnek, hiszen a múlt kísértetei talán soha sem tűntek el, csak visszahúzódtak kicsit.
A Sötétben egy dühös film és éppen ebből fakad az ereje és a gyengesége is. Többszörösen is személyes érzelmekből táplálkozik (Akin rasszizmus és intézményi impotencia felett érzett dühe, Kruger magánéleti gyásza), indulata érthető, és ezért a nézőnek is nehéz kivonnia magát a hatása alól. Ám éppen e harag közepette nem jut hely az árnyalatoknak, a rendezőre egyébként jellemző multikulturális összetettségnek és az ambivalenciának, ami még az elsöprő érzelmek közepette is mindig érdekelte Akint.
Forgalmazza a Cirko Film
