Nehéz, férfias élet a kőbányászoké. Nem elég, hogy sötétben kell csákányozniuk és cipekedniük naphosszat, száll a por, és kérges tenyerükről sosem lehet lemosni a sarat, fürdéskor tán belőlük magukból, a bőrükből, a hajukból folyik, onnan ered a szennyes lé, de kemény tél is van vagy szakadó eső, nyomorúság és primitívség, a pia ócska, a nő másé, az energiák kitörni készülnek, a feszültség robbanni, konténerben kell lakni, és különben is árva a két címszereplő, akik meztelenül fojtogatják egymást s birkóznak életre-halálra, nézni is nyomasztó őket, minden pillanat egy ökölcsapás a zsöllyében elterpeszkedő mozijáró számára, jaj, nagyon nehéz, férfias élet a kőbányászoké.
Sokkal kellemesebb filmrendezőnek lenni, fesztiválokon sztárokkal fényképezkedni, komoly hangú nyilatkozatokban nyomatékosítani, hogy a kőbányászok szürrealisztikusan drámai balladája minő mélységeket tár fel. A film főhősét (aki hát egy sunyi büdösbogár, gyűlöli a világot, amelynek örök vesztese, lopott ipari szeszből kotyvasztott pálinkájától meghal az egyik munkatársa) kivágják a hóra – a film rendezőjének viszont nem kell elszámolnia azzal, hogy ilyen kifejező képi világgal, ilyen hiteles színészgárdával ugyan miért csak arra futja intuíciójából, hogy felvázoljon egy alapszituációt, amelyet aztán nem bont ki, csak körbejár, aztán még egyszer, sokszor körbejár, halmozván az erős hatásokat, de a fene se tudja végül, hogy hatáskeltői képességei mutogatásán kívül mire akar kilyukadni.
Forgalmazza a Vertigo Média
