6. Budapesti Építészeti Filmnapok

Hajléktalanok a Holdon

  • Götz Eszter
  • 2014. április 20.

Film

A magyar közmédia vélekedésével ellentétben az építészet nem egy nagyon szűk réteg szakmai ügye, hanem közügy, sőt létkérdés. Hogy ez mennyire így van, arról tanúskodhat, aki az elmúlt hét végén a Toldi moziban legalább két filmet végignézett az idei Budapesti Építészeti Filmnapokon. Mindabból, ami a közszolgálati csatornák kínálatából évek óta tendenciózusan kimarad, a négy nap alatt jó kis merítést láthatott a budapesti közönség.

Nem először, hiszen a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) 2008 óta évről évre összegyűjt annyi építészeti, urbanisztikai témájú filmet, amennyivel meg tud tölteni egy néhány napos rendezvényt. Eleinte csak 20-30 látogató kóstolgatta a dolgot, de az idei, sorrendben hatodik építészeti filmnapokon már minden este - és az időközben kitört tavasz ellenére sokszor napközben is - megtelt a két párhuzamosan vetítő moziterem. Az indulást az évek óta óriási nézőszámot vonzó rotterdami építészeti filmfesztivál inspirálta, de ma már saját utakon jár a budapesti rendezvény. Nem lett fesztivállá, nem gondolta túl magát, inkább a spektrumot bővíti folyamatosan a témák, a célközönség és a filmkészítők egyre szélesebb körének bevonásával. Az idei program az egy évvel korábbi felhívást követve állt össze, most ért be az előző évek munkája: több mint száz film érkezett a világ minden tájáról. Ikonikus épületek történetéről, korszakos építészek és épületfotósok, utóbbiak között a magyar származású Lucien Hervé életművéről, épülő és pusztuló városokról, házakról, közösségekről. Álmokról, amelyek valóra váltak, és olyanokról is, amelyeknek álomnak kellett volna maradniuk. Emberekről, akik sorsközösséget vállaltak egy-egy házzal, várossal, hellyel. Noha a téma valamilyen szempontból minden filmben az építészethez kötődött, szinte egyik sem magáról az építészetről beszélt. Sokkal inkább arról,

hogyan lehet túlélni

az állandóságot vagy a változást, mi ad tartást a mindenhonnan elzavart, társadalmon kívülre került embereknek; hogyan viszonyulunk saját múltunkhoz, jelenünkhöz, és merre látjuk ma a jövőt egy bolygón, ahol a lakosságnak már jóval több mint a fele nagyvárosokban lakik.

Van, aki ráadásul nem egyszerű sorházban, hanem egy korszakos vízióként megszületett épületben él, például a tokiói Nagakin-toronyban, amit 1972-ben Kusho Kirokawa japán metabolista építész tervezett, és a világ minden építésze áhítattal bámul; ma viszont a 10 négyzetméteres kapszulaegységek sem lakásnak, sem irodának nem használhatók, a torony egy fantasztikus építészeti álom megvalósulása, mégis bontás előtt áll. Ugyanúgy, ahogyan Moszkvában El Liszickij utolsó konstruktivista épülete az 1920-as évekből vagy egy liverpooli külváros egész elnéptelenedett, felvásárolt lakónegyede. Minden ház pusztulása emberek hitét viszi magával a semmibe, mesélik a programon levetített, néhány perces vagy akár egész estés filmek, miközben a helyükön százezrével épülnek élhetetlen helyeken lakóháznak szánt betonkolosszusok. Például a törökországi nagyvárosokban, sebtiben és értelmetlenül, állami rendelet alapján felhúzott toronyházak, melyek már néhány évvel az átadás után félig üresen állnak. Átláthatatlan logikájú ingatlanbiznisz és az európai ipar eltűnése alakítja az épített környezetet és vele az ott élők sorsát. A filmek személyessége révén a pusztulásra ítélt házak sorsa olyan tragikumot hordoz, mintha mindegyikkel a világ hét csodájának egyike tűnne el éppen a semmiben.

Ez az érintettség az, amitől a néző legszívesebben ott ragadna a moziban. A világ eddig alig látott, furcsa módon nagyon egészségesnek tűnő arcával néz szembe. Olykor derűvel, mint Fabrizio Boni és Giorgio de Finis elképesztő lendületű Űrmetropolisában, ami egy üres gyárat elfoglaló hajléktalanközösség Holdra szállásának költői játéka. Máskor reményvesztetten, ahogyan Karl-Heinz Klopf szólaltatja meg az 'k című félórás filmben az egykori angol iparváros bandák és befektetők uralta maradványát. Még az ötperces Megalománia, Jonathan Gales animációs filmje is egy teljes világot kelt életre, pedig csak londoni toronydaruk, épülő-pusztuló házcsontvázak ritmusjátékát látjuk, valami rémálomszerű pandanját Walter Ruttman 1927-es Berlin, egy nagyváros szimfóniájának. A ZimmerFrei alkotócsoport jóvoltából bejárjuk az észak-olaszországi Mutoniát, ahová jó húsz éve szemétből barkácsoló exhippi művészek költöztek, hogy nyugodtan játszhassanak hulladékból barkácsolt robotjaikkal a semmi közepére települt lakókocsifaluban, de most onnan is kiűzi őket egy önkormányzati határozat. Andreas Pichler mozija az elnéptelenedő Velencét siratja, az ékszervárost, amelyet bekebelez a turistaáradat. Aslihan Unaldi viszont az autópályává lett Isztambulról készített lírai filmkölteményt. A programsorozat nyitófilmje, a Richard Hankin rendezte 16 holdnyi föld a New York-i ikertornyok helyének történetét örökítette meg 2001 óta, benne a multibefektetők, az áldozatok hozzátartozói, a politikusok, az építészek, a hatóságok és a városlakók olyan szövevényes érdekellentéteit és összecsapásait, amiket, ha a kiváltó ok nem egy ilyen tragédia lett volna, legpontosabban kabarétréfaként lehetne jellemezni.

A romok alatt rekedt New York-i tűzoltók családtagjai pontosan tudják, hogy az építészet nem a politikusok vagy a pénzemberek, nem is a tervezők ügye. 'k csak életre segítenek valamit, ami hosszú időre a város része marad, a városlakók térélményét, tapasztalatát, mindennapjait uralja. Vezeti az emlékezés fonalát, és mutat valamilyen jövő felé. Építészettel foglalkozni ma olyan, mindennapi foglalatosság kell, hogy legyen, mint a fogmosás. Ezért veszélyes a közmédia mulasztása, az, hogy száműzték belőle az építészet témáját. Vajon véletlen, hogy a négy nap alatt - a többtucatnyi rövidfilm közé került négy pár percest leszámítva - egyetlen magyar építészeti filmet sem láttunk?

Toldi mozi, március 6-9.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.