Nem először, hiszen a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) 2008 óta évről évre összegyűjt annyi építészeti, urbanisztikai témájú filmet, amennyivel meg tud tölteni egy néhány napos rendezvényt. Eleinte csak 20-30 látogató kóstolgatta a dolgot, de az idei, sorrendben hatodik építészeti filmnapokon már minden este - és az időközben kitört tavasz ellenére sokszor napközben is - megtelt a két párhuzamosan vetítő moziterem. Az indulást az évek óta óriási nézőszámot vonzó rotterdami építészeti filmfesztivál inspirálta, de ma már saját utakon jár a budapesti rendezvény. Nem lett fesztivállá, nem gondolta túl magát, inkább a spektrumot bővíti folyamatosan a témák, a célközönség és a filmkészítők egyre szélesebb körének bevonásával. Az idei program az egy évvel korábbi felhívást követve állt össze, most ért be az előző évek munkája: több mint száz film érkezett a világ minden tájáról. Ikonikus épületek történetéről, korszakos építészek és épületfotósok, utóbbiak között a magyar származású Lucien Hervé életművéről, épülő és pusztuló városokról, házakról, közösségekről. Álmokról, amelyek valóra váltak, és olyanokról is, amelyeknek álomnak kellett volna maradniuk. Emberekről, akik sorsközösséget vállaltak egy-egy házzal, várossal, hellyel. Noha a téma valamilyen szempontból minden filmben az építészethez kötődött, szinte egyik sem magáról az építészetről beszélt. Sokkal inkább arról,
hogyan lehet túlélni
az állandóságot vagy a változást, mi ad tartást a mindenhonnan elzavart, társadalmon kívülre került embereknek; hogyan viszonyulunk saját múltunkhoz, jelenünkhöz, és merre látjuk ma a jövőt egy bolygón, ahol a lakosságnak már jóval több mint a fele nagyvárosokban lakik.
Van, aki ráadásul nem egyszerű sorházban, hanem egy korszakos vízióként megszületett épületben él, például a tokiói Nagakin-toronyban, amit 1972-ben Kusho Kirokawa japán metabolista építész tervezett, és a világ minden építésze áhítattal bámul; ma viszont a 10 négyzetméteres kapszulaegységek sem lakásnak, sem irodának nem használhatók, a torony egy fantasztikus építészeti álom megvalósulása, mégis bontás előtt áll. Ugyanúgy, ahogyan Moszkvában El Liszickij utolsó konstruktivista épülete az 1920-as évekből vagy egy liverpooli külváros egész elnéptelenedett, felvásárolt lakónegyede. Minden ház pusztulása emberek hitét viszi magával a semmibe, mesélik a programon levetített, néhány perces vagy akár egész estés filmek, miközben a helyükön százezrével épülnek élhetetlen helyeken lakóháznak szánt betonkolosszusok. Például a törökországi nagyvárosokban, sebtiben és értelmetlenül, állami rendelet alapján felhúzott toronyházak, melyek már néhány évvel az átadás után félig üresen állnak. Átláthatatlan logikájú ingatlanbiznisz és az európai ipar eltűnése alakítja az épített környezetet és vele az ott élők sorsát. A filmek személyessége révén a pusztulásra ítélt házak sorsa olyan tragikumot hordoz, mintha mindegyikkel a világ hét csodájának egyike tűnne el éppen a semmiben.
Ez az érintettség az, amitől a néző legszívesebben ott ragadna a moziban. A világ eddig alig látott, furcsa módon nagyon egészségesnek tűnő arcával néz szembe. Olykor derűvel, mint Fabrizio Boni és Giorgio de Finis elképesztő lendületű Űrmetropolisában, ami egy üres gyárat elfoglaló hajléktalanközösség Holdra szállásának költői játéka. Máskor reményvesztetten, ahogyan Karl-Heinz Klopf szólaltatja meg az 'k című félórás filmben az egykori angol iparváros bandák és befektetők uralta maradványát. Még az ötperces Megalománia, Jonathan Gales animációs filmje is egy teljes világot kelt életre, pedig csak londoni toronydaruk, épülő-pusztuló házcsontvázak ritmusjátékát látjuk, valami rémálomszerű pandanját Walter Ruttman 1927-es Berlin, egy nagyváros szimfóniájának. A ZimmerFrei alkotócsoport jóvoltából bejárjuk az észak-olaszországi Mutoniát, ahová jó húsz éve szemétből barkácsoló exhippi művészek költöztek, hogy nyugodtan játszhassanak hulladékból barkácsolt robotjaikkal a semmi közepére települt lakókocsifaluban, de most onnan is kiűzi őket egy önkormányzati határozat. Andreas Pichler mozija az elnéptelenedő Velencét siratja, az ékszervárost, amelyet bekebelez a turistaáradat. Aslihan Unaldi viszont az autópályává lett Isztambulról készített lírai filmkölteményt. A programsorozat nyitófilmje, a Richard Hankin rendezte 16 holdnyi föld a New York-i ikertornyok helyének történetét örökítette meg 2001 óta, benne a multibefektetők, az áldozatok hozzátartozói, a politikusok, az építészek, a hatóságok és a városlakók olyan szövevényes érdekellentéteit és összecsapásait, amiket, ha a kiváltó ok nem egy ilyen tragédia lett volna, legpontosabban kabarétréfaként lehetne jellemezni.
A romok alatt rekedt New York-i tűzoltók családtagjai pontosan tudják, hogy az építészet nem a politikusok vagy a pénzemberek, nem is a tervezők ügye. 'k csak életre segítenek valamit, ami hosszú időre a város része marad, a városlakók térélményét, tapasztalatát, mindennapjait uralja. Vezeti az emlékezés fonalát, és mutat valamilyen jövő felé. Építészettel foglalkozni ma olyan, mindennapi foglalatosság kell, hogy legyen, mint a fogmosás. Ezért veszélyes a közmédia mulasztása, az, hogy száműzték belőle az építészet témáját. Vajon véletlen, hogy a négy nap alatt - a többtucatnyi rövidfilm közé került négy pár percest leszámítva - egyetlen magyar építészeti filmet sem láttunk?
Toldi mozi, március 6-9.
