Film

Három óriásplakát Ebbing határában

  • - kg -
  • 2018. február 25.

Film

Brit tudósok kimutatták, hogy a két szónál hosszabb filmcímek csak elbizonytalanítják a nézőt és hizlalják az alkotói egót, szóval ez egy win-win szitu, amivel Martin McDonagh, a pesti és budai színházak sztárja (meg a Broadway és a West End fenegyereke) nem is rest élni. Az angol eredetibe még egy „Missouri”-t is becsempészett, ami olyan, mintha a Coen testvérek a Fargo, North Dakota címet adták volna híres filmjüknek. McDonagh vonzódása az efféle kiművelt túlzásokhoz díjátadókszerte közismert, a keleti parton és a nyugati parton is nagyra tartják az ilyesmit. Ám McDonagh nem az üres ebbingezés embere, a címben sem szimbólumokkal, hanem valós plakátokkal dobálózik, Frances McDormand mint gyászoló anya ezekre íratja fel fájdalmához méltó hatalmas betűkkel a helyi seriffnek címzett üzenetét: tenne-e már valamit lánya gyilkosának a kézre kerítéséért. Maga McDonagh igazi luxusdrámát kerített Ebbing hatá­rába: a mély emberi gyász (McDormand), a mély, délvidéki seriffkedés (Woody Harrelson), és a mély emberi parasztság (Sam Rockwell) versenyszámában csakis a legjobbakat indítja, és egy-két jelenetre is olyan arcokat hívott, akiknek minden ránca díjra érdemes. Szépen összeállt a csapat, most már „csak” működtetni kell a tragikomédia McDonagh által oly jól ismert, filmen, színpadon kikísérletezett, vérből, verítékből, könnyből és a tarantinói daloskönyv fuck felhozatalából kikevert egyvelegét, a ponyvavékony fordulatok és mély emberi dolgok (lásd fentebb) e szórakoztató keverékét.

A Fórum Hungary bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.