Brit tudósok kimutatták, hogy a két szónál hosszabb filmcímek csak elbizonytalanítják a nézőt és hizlalják az alkotói egót, szóval ez egy win-win szitu, amivel Martin McDonagh, a pesti és budai színházak sztárja (meg a Broadway és a West End fenegyereke) nem is rest élni. Az angol eredetibe még egy „Missouri”-t is becsempészett, ami olyan, mintha a Coen testvérek a Fargo, North Dakota címet adták volna híres filmjüknek. McDonagh vonzódása az efféle kiművelt túlzásokhoz díjátadókszerte közismert, a keleti parton és a nyugati parton is nagyra tartják az ilyesmit. Ám McDonagh nem az üres ebbingezés embere, a címben sem szimbólumokkal, hanem valós plakátokkal dobálózik, Frances McDormand mint gyászoló anya ezekre íratja fel fájdalmához méltó hatalmas betűkkel a helyi seriffnek címzett üzenetét: tenne-e már valamit lánya gyilkosának a kézre kerítéséért. Maga McDonagh igazi luxusdrámát kerített Ebbing határába: a mély emberi gyász (McDormand), a mély, délvidéki seriffkedés (Woody Harrelson), és a mély emberi parasztság (Sam Rockwell) versenyszámában csakis a legjobbakat indítja, és egy-két jelenetre is olyan arcokat hívott, akiknek minden ránca díjra érdemes. Szépen összeállt a csapat, most már „csak” működtetni kell a tragikomédia McDonagh által oly jól ismert, filmen, színpadon kikísérletezett, vérből, verítékből, könnyből és a tarantinói daloskönyv fuck felhozatalából kikevert egyvelegét, a ponyvavékony fordulatok és mély emberi dolgok (lásd fentebb) e szórakoztató keverékét.
A Fórum Hungary bemutatója
