A kirekesztettség ábrázolásával sokat lehet nyerni (lásd „fontos film”-diskurzus), de rengeteg csapdát is tartogat. A perifériára szorult életeket könnyű egzotikussá és romantikussá bűvészkedni, lelkiismeretet könnyítő árut formálni belőle egy kiváltságosabb közönségnek. Kevés olyan biztos kezű rendező van ma, mint Sean Baker, aki olyan empátiával, szociológiai tudatossággal ábrázolja választott közegét, mint ő. S most az illegális kínai bevándorlók (Take Out), a San Fernando-völgy pornószínészei (Starlet) és a Los Angeles-i transznemű szexmunkások (Tangerine) után az orlandói underclasst vette elő.
Moonee egy lepukkant motelben él fiatal, a társadalom szélén éppen csak megkapaszkodó anyjával. Karnyújtásnyira van a Disneylandtől, de távolabb nem is lehetne tőle: „lakótelepi” barátaival mégis mindig megtalálják a módját, hogy elmeneküljenek, vagy legalábbis gyermekszemükkel átszínezzék nyomasztó valóságukat. Az epizodikus, kevés fordulattal élő cselekmény során Baker folyamatosan elbizonytalanít afelől, hogy Moonee flegma, rebellis anyja jó vagy rossz szülő-e – a rendező az ítélkezéstől az egész film alatt távol tartja magát. Moonee és barátai sokat tudnak, mégis keveset, hamar fel kellett nőniük és mégis ártatlanok még. Baker fakó és mégis színpompás Floridájában egy percre sem felejtjük el a sarkon ólálkodó lecsúszást és nincstelenséget, folyton betüremkedik a visszataszító valóság (a telepen ólálkodó pedofil, a prostitúcióra kényszerülő anya), de ez a nyomor nem távoli és egzotikus, hanem hétköznapi és ismerős.
Forgalmazza az ADS Service
