Film

Nyilvánvaló, hogy a horvátokkal, majd Boszniában és Kosovóban vívott, katonai, morális, egzisztenciális értelemben egyaránt totális kudarccal záruló háborút és a háborút követő, hazudozással, önfelmentéssel és tömeggyilkosok mentegetésével terhelt időszakot szerb részről nem az a generáció fogja vizsgálat tárgyává tenni, amelyik szenvedő vagy tevőleges résztvevője volt az országot a kilencvenes években eluraló erőszaknak.

Amikor Sztupa és Troché eladták a keresztnevüket, rövid gondolkodás után a szovjet piacot vették célba, ami egyszersmind fekete is volt. Nyugat-Európa tele volt legális keresztnévfelvevőkkel és -elosztókkal, az első mindjárt itt állt a vasfüggöny túlsó oldalán, Nickelsdorfban, s Bécsig volt még három másik, kifejezetten a kelet-európai csempészárura szakosodtak, de a magyar eladóknak nem nagyon nyílott ott pálya, mert még a Gézával sem nagyon lehetett labdába rúgni mondjuk egy Borisz vagy Oleg mellett.

Létezik-e még filmkritika? Vagy soha nem is létezett? Nem veszett el, csak átalakult? Csak a presztízse veszett el? Talán csak most virágzik igazán? Érdekli egyáltalán az olvasókat? És főképp: mi a filmkritikus? Tudományos elemző vagy hivatásos rajongó?

Frissen bemutatott rövidfilmjei ürügyén beszélgettünk támogatási struktúráról, Filmalapról és az MTVA-ról, múltbéli sikerekről és a jelenkori araszolásról.

Amikor Sztupa és Troché söröztek, csajoztak is, törvényszerűen. Bár az első körben nyilván pasizniuk kellett volna, hisz amíg a Kígyó utcából a Batthyány térig eljutottak, metróval, öcsém, csak férfiak szólították le őket, de azok váratlan sűrűséggel. Váratlan, nem váratlan, ezen lehetne tépelődni, mert az úgy volt, hogy szereztek húsz dollárt. Ez egyfelől nagy pénznek számított, a krakkói Pewexben már Levi'st lehetett kapni érte, másfelől kicsi, mert a Kígyó utcai Intertouristban nem árusítottak farmernadrágot, viszont a dobozos sört volt pofájuk egy dollárért adni, ami már akkor is pimaszságnak tűnt (a trójai háború előtti korokban járunk egy távolodó galaxisban).

Van, amikor a kevesebb több. Még akkor is, ha a kilencvenes évek elején érezzük magunkat, mert a beszélő állatokból hiányzik a CGI. Még akkor is, ha minduntalan a kínos élő szereplős fantáziamesék (A legenda, A végtelen történet vagy a Fantagiro) képi világa köszönt ránk.

A túláradó, ám kétségtelenül hatásos giccs már elavult, ezért az alkotók mindenféle körmönfont módszerekkel igyekeznek tompítani a kiszámítható cselekmény és a gátlástalan hatásvadászat okozta csömört.

Az új generációs Disney- és Pixar-filmek újradefiniálták az animációt. Etalonná váltak, melyekhez képest minden, más stúdióban készített munka hátrányból indul. Ráadásul rétegzett humorukkal, valamivel komplexebb narrációjukkal nyitottak a gyerekeket moziba kísérő felnőttek felé is.

Pannóniából szemlélve, ahol hogy is fordulhatna elő, hogy felelős államférfiakat alkalmi partnerekkel lásson el egy rátermett vállalkozó, szinte érthetetlen az az erőfeszítés, amellyel az állam egyik erőszakszervezete (a titkosszolgálat) akadályozni igyekszik, hogy a másik erőszakszervezete (a rendőrség) felgöngyölítsen egy politikusokat kiszolgáló prostituálthálózatot.

Feldíszítettük a házat, lefagyott a kezünk, kicseréltük a karácsonyi izzósorokat, összevesztünk a családdal, hogy már megint ferdén lóg az a girland. Ha mindez megvolt, és a gyereknek is megmagyaráztuk, hogy a Mikulás-Télapó-Jézuska hármasból éppen ki hozza a karácsonyt meg a videojátékot, akkor leülhetünk végre "a képernyő elé".

Amikor Sztupa és Troché találkoztak a kantörpével, elsőre félelmetes látványt nyújtott: kantáros nadrágot és dobtáros géppisztolyt viselt, mindkettőt vállán átvetve. Troché agyán halványan át is futott, hogy tán jobban tennék, ha nem ellenkeznének, de Sztupa voltaképpen már a köszönés helyett azzal kezdte, hogy mi ám rohadtul nem hiszünk el semmit.

Sehol sem tudnak olyan erőszakolt életörömmel és kétségbeesett életéhséggel, ugyanakkor dekadens eleganciával rohadni, mint olasz filmekben. Valóságos zsánert képez az egyébként egytől egyig szerzői munkák hada, Paolo Sorrentino most Oscarért nevezett artisztikus búsongása is bőségesen merít Fellini és Antonioni (továbbá Pasolini, Ferreri, Scola, sőt Olmi és a Taviani testvérek) vonatkozó munkásságából.

Ötévesen kezdte gyerekszínészként. Ott volt a jachton, amikor Natalie Wood belefulladt az óceánba, ott volt, amikor Michael Cimino karrierje a magasba szárnyalt, majd kettétört, ott volt, amikor Quentin Tarantino befutott. Idén A hét pszichopatában láthattuk a hazai mozikban. A Szarvasvadász, a Ponyvaregény, A mennyország kapuja vagy épp a Batman visszatér 70 éves, Oscar-díjas sztárjával a Torontói Filmfesztiválon beszélgettünk.

Mától vetítik a mozik Stuart Blumberg filmjét Mark Ruffalóval, Tim Robbinsszal és Gwyneth Paltrow-val a főszerepben. Kritika.