Még akkor is, ha tudjuk, hogy a gyerek oda se bagózik, ha nem egy hiperhightech, 3-D, színes-szagos blockbustert nézetünk vele.
Mégis van valami megkapó ebben a norvég mesében. Az egész iszonyú bátor, nagyon tiszta, sallangmentes. Olyan egyszerű, hogy el sem hisszük. Minden fordulónál várunk valami meglepő csavart, de nincs, csak az elemi mesei szüzsé. Sonja, az örökbe fogadott szegény lány a király udvarába téved, s megígéri a mindig szomorú uralkodónak, hogy megtalálja a karácsonyi csillagot és vele az elveszett lányát. Útja során beszélő medvével, apró erdei manókkal és még az északi széllel is találkozik, és természetesen a trónt áhító gonoszt és a boszorkányt kell kerülgetnie. Olyan bájosan visz magával az egész, mint egy csendes esti felolvasás. Szép a norvég téli táj, és ötletes a fenyőfákhoz kapcsolt lelkek meséje. Nüánsznyi apró csodák bújnak meg a történetben, a főszereplő, Vilne Zeiner pedig maga a tündérmese egész kis finom, szöszke-kedves lényével. De vajon elég erre építeni? Meg arra, hogy a karácsony önmagában szép, szeretetteli, mesébe illő, és olyan banális tanulságokat üzen, mint a hit és a szeretet fontossága? Az a gyerek, aki nem látott meséket a Shrek és a Narnia előtt, biztos, hogy megbocsátja ezt az egyszerűséget? Mert olyan is van, hogy a kevesebb: kevesebb.
Forgalmazza az MTVA
