Film

Inferno

  • 2016. november 20.

Film

Dan Brown A Da Vinci-kód óta nagy nemzetközi figyelemmel kísért munkásságát éppúgy nem érdemes esztétikai szempontokból vizsgálni, mint ahogy a bestsellereiből adaptált mozgóképek is csak technikai értelemben tekinthetők filmeknek. Fölösleges rámutatni, hogy a szerző egymásra hányt kvázi-kultúrtörténeti hivatkozásai éppúgy a merő hatáskeltést szolgálják, mint történeteinek hamar kiismerhető fordulatai.

Az egyre halványodó színvonalú sorozat legújabb folytatásában (amelyből a szokott stáb készített villámgyorsan filmváltozatot) a lektürista, ill. a filmesek Dantét és Botticellit igyekeznek kibelezni a reménybeli közönség borzongattatása céljából. Az ő műveikben rejtik el egymásnak a világot elpusztítani, ill. megmenteni, továbbá elpusztítva megmenteni igyekvő ágensek azokat az üzeneteket, amelyeket ha meg nem fejt az immár harmadik filmes fellépését végigmenekülő, jámbor Langdon professzor, akkor jaj lesz nekünk. Újdonság a sémában egy olyan motivációs tényező megjelenése (az emberiség felét, benne az elkövetőket is egyetlen hét alatt kipusztító vírus világra szabadítása), amit semmiféle szempontból sem lehet hihetőnek tekinteni. Ám egy mégoly galaktikus hülyeséget is fel lehet dolgozni tisztesen. Látszik az igyekezet a művészi vénáját ezúttal kiiktató s az ügyes hatáskeltésre koncentráló, bár a végére kifulladó rendező, Ron Howard ténykedésén. Harmadszor is üzembe helyezi külön e szériához kifundált modorosságait Tom Hanks, kinek feneke alá egy lelkiismeretesen dolgozó trükkrészleg (számos magyar alkalmazottal) teszi a világvégét.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.