„Szeretem az árvizeket. Minél nagyobb, annál jobb, annál szebb” – mondta Esterházy Péter nem is olyan régen a Római-parton sétálva az Aegon Művészeti Díj stábjának. Majd illő szerénységgel hozzátette, hogy vannak alkalmak, mikor csődöt mond a szociális érzékenysége.
Írótársak, barátok, mindközönségesen beszélő fejek emlékeznek Esterházy Péterre, felidézve személyisége közkedvelt, ismert vagy kevésbé ismert vonásait – művei mineműségét nem nagyon firtatva. Az író, akit lehetett azoknak is szeretni, akik tán egy sort sem olvastak tőle, aki tehetséggel élt az irodalmi celebség adta lehetőségekkel, természetes kedvvel tudta kezelni e helyzetet – meséli Bán Zsófia. Igazi intellektuális kópé, így emlékezik rá Várszegi Asztrik. Ő volt a legdemokratábban megszólaló – mondja Závada Pál. Darvasi László pedig soha nem ismert olyan szabad embert, mint őt.
Aztán mégiscsak szóba kerül az a koordináta-rendszer is, amiben az „írófejedelmet” elhelyezve határozták meg magukat az alkotótársak. Péterfy Gergely azt tapasztalta, hogy EP szöveguniverzumához képest kell saját terepet keresni, míg Tóth Krisztina szerint olyan markáns, erős hangú szerző Esterházy, hogy bénítóan hat a környezetére; korszakhatár a magyar irodalomban.
Ruszthi Zsolt filmje nem tesz nagy vállalást, a maga egyszerűségében csak afféle hangzó emléket állít, amit azért elég jó nézni is. Úgy tűnik, a folyvást angyalinak, nem egészen e világi alaknak leírt EP személyét egészen könnyű visszaidézni…
Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, október 16.
