Film

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Film

Az azonos című regény szerzője, Ransom Riggs bolhapiacokról gyűjtögetett össze nyugtalanító régi fotókat, melyeket némi átalakítással egy fikciós, fantasztikus történet szervezőelemeiként használ. A képekre épített történet néhol szakadozott, epizodikus és erősen támaszkodik a puszta atmoszférateremtésre.

Tim Burton elhagyta az eredeti mű szokatlan formáját, és egy kerekebb, lineárisabb cselekményt alkotott belőle. Így aztán egy szokványosabb, de egyáltalán nem rossz filmet kaptunk.

Vándorsólyom kisasszony (Eva Green tökéletes, habár pár éve ezt a szerepet még biztosan Helena Bonham Carter kapta volna) egy eldugott walesi házban különleges képességű gyermekeket rejteget, akikre hasonlóan különleges felnőttek (Samuel L. Jackson újabb ripacs ármánykodása) vadásznak, hogy örök életet nyerhessenek belőlük. Ebbe csöppen bele egy szorongó kamasz (az obligát Burton-alteregó). De nem a képességeiket jóra és rosszra használók ellentéte az érdekes (azt már láttuk ezerszer), hanem az, ahogy Burton a történések eredetének kettősségét felvillantja. Jake kalandjai éppenséggel felfoghatók intergenerációs traumaként is: befogadja nagyapja identitását és osztozik vele abban a képességben, hogy „látja a szörnyű dolgokat” – így a történet több réteget rejt, mint amennyit mutat.

A látványvilág már régen nem olyan felkavaró, mint a korai Burton-filmekben, de a rendező még így is becsempész egy-két megkapóan szürreális, stop-motion jelenetet. Az Éjsötét árnyékhoz képest határozott előrelépés történt.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.