Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke tegnap kiosztotta a LUX Filmdíjat. Az EP-képviselők szívét egy lappföldi rénszarvaspásztorlány története dobogtatta meg leginkább: nyert a Számi vér, versenyben volt még a Bulgáriában dolgozó német munkásokról szóló Western, és a franciák Oscar-jelöltje, a kilencvenes évek francia AIDS-aktivistáiról szóló 120 dobbanás percenként (120 battements par minute).
Robin Campillo hamarosan nálunk is látható, cannes-i győztes filmjének szereplőjével, Antoine Reinartz-cal váltottunk szót a strasbourgi díjátadón.
magyarnarancs.hu: François Mitterrand elnöksége egybeesik az AIDS legelső korszakával…
Antoine Reinartz: Mitterrand nem értett az egészből semmit. Egyszerűen nem tartotta lehetségesnek egy újabb járvány európai elterjedését. Pedig akkor, amikor a 120 dobbanás percenként játszódik, a kilencvenes évek elején, Franciaországban jóval többen haltak meg AIDS-ben, mint Németországban vagy Angliában.
magyarnarancs.hu: Miért?
AR: Mert eleinte még hirdetni sem lehetett az óvszereket. Képzeld csak el azt a helyzetet, hogy míg az AIDS-kutatásban az élen jártunk, Mitterrand jó, ha háromszor tett említést az AIDS-ről 14 évnyi elnöksége alatt.
| ||
magyarnarancs.hu: A homofóbiának is szerepe volt a francia kormány hozzáállásában?
AR: Részben igen. A politikusok úgy voltak vele, hogy ja, ez csak a prostikat, a drogosokat és a buzikat érinti. Így mondták. Magasról tettek az AIDS-re. A helyzet csak azután változott, hogy kiderült, francia betegek HIV-vírussal fertőzött vért kaptak, és bár a hivatalban lévő miniszterek tudtak róla, nem tettek semmit, nem gondolták, hogy ebbe emberek halhatnak bele. Akkor eszmélt csak rá a közvélemény, hogy mivel is állunk szemben, amikor olyanok is megkapták a betegséget, akik az ő szemükben „ártatlanoknak” számítottak, tehát nem drogosok, prostituáltak vagy melegek voltak.
magyarnarancs.hu: Az, hogy hírességek is az AIDS áldozatai között voltak, segítette a figyelemfelhívást?
AR: Ha lehetett volna tudni, hogy az AIDS okozta a halálukat, akkor igen, de nem lehetett. Thierry Le Luron-ról senki sem tudta, hogy AIDS-ben halt meg, Freddy Mercuryról sem lehetett tudni, csak a legvégén, hogy HIV-fertőzött. Senki sem merte bevallani, mindenki attól félt, és joggal félt tőle, hogy a társadalom kirekeszti.
magyarnarancs.hu: Az AIDS első korszakában, amikor még sehol nem voltak a ma ismert gyógymódok, mit jelentett betegnek lenni Franciaországban?
AR: Azt jelentette, hogy a betegség jelentkezésének pillanatától meg voltak számlálva a napjaid. Néhány hónapod, jó esetben 1-2 éved lehetett hátra. Ma, ha hozzájutsz a megfelelő kezeléshez, egészen más a helyzet. Philippe Mangeot, a film társírója valamikor 85–86 táján kapott HIV-fertőzést; most is jól van, Franciaország legelitebb iskolájában, az l’École normale supérieure-ben tanít.
magyarnarancs.hu: Ha egy színész AIDS-es és ebből nem csinál titkot, az mennyiben érintheti a filmes munkáját? A nagy költségvetésű filmek nagy biztosítótársaságokkal dolgoznak együtt – hagynának egy AIDS-es színészt szerepelni?
AR: A mi filmünknél ez nem lehetett volna akadály, mindenki nagyon elkötelezett volt, ám máskülönben, ha teheted, jobb, ha eltitkolod. Ez minden más betegségre is igaz.
magyarnarancs.hu: Szóval, ha AIDS-e van valakinek, nem játszhatna egy nagyobb filmben?
AR: Nem hiszem, hogy vállalnák a kockázatot. Csak nagyon kevés ember merné elmondani, hogy fertőzött.
magyarnarancs.hu: Ma milyen mértékű a homofóbia Franciaországban?
AR: Nem olyan régen kétmillióan mentek ki az utcára a melegházasság ellen tüntetni a La Manif Pour Tous megmozdulásokon. Itt tartunk. Meg ott, hogy a szélsőjobb ismét elővette az abortusz megkérdőjelezését.
