Dejós tekercs

Walter Salles: Úton

  • - turcsányi -
  • 2013.04.28 13:03

Film

Nem sokkal azután ismerkedtem meg Deannel, hogy kijártam a nyolcat. Nyár volt, már a huszadik oldal után kinn álltam az Osztapenkónál, s tudtam pontosan, hogy mit akarok.

Manapság már illő távolságtartással tekintek egykori önmagamra, de mindenki elmehet a jó francba, aki relativizálni igyekszik az Úton című regény vagy Jack Kerouac irodalmi jelentőségét, vagy ahogy újabban sikkes, leszólja a komplett beatnemzedéket. De hogy létezik ilyen trend, nem lehet letagadni, s azt is elfogultság lenne állítani, hogy szirénhangjaiknak oly könnyű ellenállni, magyarul ne lenne pár dologban igazuk. Hogy mindez így alakult, ahhoz nagyban hozzájárult a mozi, s a mozi a 20. század végétől majd' napjainkig elhúzódó szerepkörváltása, ha tetszik, válsága. Természetesen nem csupán arról van szó, hogy mennyire rossz film például a Meztelen ebéd, vagy éppenséggel mennyire jó Az utolsó mozielőadás, hanem arról is, hogy a pop nem is pop, ha nem vették filmre, és csak a fogyasztói csoportok lehetséges különbözősége miatt nem írjuk ide, hogy az az irodalom, amit eddig még nem vittek filmre, az micsoda. Ám az Úton kétségkívül nem csupán irodalom, hanem popkulturális objektum is, így kiteljesedése is elképzelhetetlen moziváltozat nélkül.

A baj az, hogy Bástya elvtárs már le van ejtve, azaz Francis Ford Coppolának elfelejtettek szólni, hogy a mozi már elvégezte az ebbéli munkáját, az Úton vásznon van, csak nem egy végtelen (film)tekercsen, csak nem ezen a címen, de ott van erényeihez méltó remekművekben, s ügyes iparosmunkákban, s ott van a szellemben, s néhány képkivágásban is. Így egyáltalán nem baj, hogy nem született még direkt adaptáció, akkor sem baj, ha szerzőjogi huzavonák miatt, akkor sem baj, ha azért nem, mert megrettentek a filmalkotók a reménytelenül nagy feladattól. Az már valamivel nagyobb baj, hogy most tényleg született egy Úton című adaptáció, amiből nyilván az következik, hogy jó ideig nem fog újabb, s így nem tudjuk meg, hogy a 21. század mozija (már ha van ilyen) mit szól a dologhoz.

Hogy a 20. század második felének filmművészete mit szólt hozzá, azt viszont van szerencsénk régóta ismerni, az majd egyidős ugyanis a regénnyel; 1955 például nemcsak Allen Ginsberg Üvöltésének az éve, hanem Nicolas Ray Ok nélkül lázadójáé is (magyarul: Haragban a világgal). S a mozi menetelése a kerouaci úton nemcsak folyamatos volt, de egyetemes is; Kerouac útja átvezet a legszakadtabb kelet-európai filmeken éppúgy, mint nagy európai rendezők nagy újvilági levegővételein is; az életmű korábbi szakaszát vizsgálva ugyan ki várta Antonionitól a Zabriskie Pointot? S milyen alapon vonhatnánk kétségbe a Hair vagy akár az Elszakadás helyét e felsorolásban? A folyamatosságot a beatnemzedék és a hippikultúra közti testben, térben és időben közeli rokonság is láthatóan erősítette, minek folytán a hatvanas-hetvenes évek fordulója avval telt, hogy egymás után jöttek az olyan filmek, mint a Szelíd motorosok (1969), a mondott ZP (1970), vagy épp Peter Bogdanovich betörése a piacra 1971-ben, Az utolsó mozielőadással. (Külön köröket érdemelne, hogy az e film alapjául szolgáló mű írójára, a westernszerzőként híres Larry McMurtryra mennyire hatott Kerouac.)

Feltűnt, hogy e távolról sem teljes felsorolásban pusztán egy szem road movie van? Erről van szó! A mozinak - míg akart valamit az élettől - esze ágában sem volt lefényképezni, hogy mi a fene történt akkor, amikor az a szerencsétlen Paradicsom Sally nekiült a nagykupacnak, pláne azt nem, hogy a hülye Kerouac valami celluxszal végtelen tekerccsé ragasztgatja össze a géppapírt, hogy életre keljen a legenda... Ettől? Walter Salles épp ezt teszi, s ezzel nem életre kelti, hanem megöli a legendát. Vagyis dehogy öli, csak nézi - akkor már több mint két órája - értetlenül a tetemét, mér' nem kel fel ez a büdös masztodon, pedig már lélegeztettem szájon és fülön, alkalmaztam szívmasszázst és zsírleszívást, de csak itt döglik, mintha valami ravatal lenne a vágóasztal.

Salles méltatlankodása jogos, mert ha nem is Coppola, valaki megnézette vele az összes idevágó filmet, melyeket sajna viszont is látunk most az ő vásznán. Sal fejét egyenest a Zabriskie Pointból operálták ide, s az első órában szentül meg voltam győződve arról is, hogy Dean úgy néz ki, mintha Forman - csakis tévedésből - Val Kilmerre osztotta volna Berger szerepét. Aztán történt valami, Sal és Dean elmentek Mexikóba, hogy is mondjam, lazulni egy kicsit, vad ivászat, akkora joint, mint egy szputnyik, tüzes vérű latin nők, izzadság, a tequila minden színében játszó arcok, végül teljes KO. No, itt van a kutya elásva: ez Peter Bogdanovich filmjének pontosan az a része, amit a muszternézés után közfelkiáltással kihajított az alkotó bizottság, s milyen jól tette! Az utolsó mozielőadás két vadkamasza ugyane nemes célból ruccan le Mexikóba, de csak a leharcolt fejüket látjuk visszatérvén, viszont sokkal többet tudunk meg, s még annál is többet érzünk. S mikor ez megvolt, kiderült az is, hogy tévedtem, Dean itt nem egy Val Kilmer-utózmány, hanem egyenesen Jeff Bridges az idézett műből - ami pedig egészen biztosan nem a regényben. Sorolhatnánk tovább is, Salles összehord hetet-havat, még Steinbecket is belekeveri a szószba, vagy ha nagyon akarom, Bertoluccit is, de egyikkel sem jut semmire.

De még mindig nem eldönthető, hogy attól ilyen menthetetlenül rossz film-e az Úton, hogy az alkotójának nem jut eszébe semmi Kerouac művéről, vagy épp csak ugatja a filmkészítést. A művészettörténet is csak látszólag siet a segítségünkre, a legenda azon része tudniillik, hogy amikor 2007-ben kiadták ezt a végtelen tekercsre rótt változatot, abból aztán csak úgy dőlt a sok szex, meg az, hogy Ginsberg menynyire volt homó. A film tényleg tele van tipikus hollywoodi szexjelenetekkel (olyanokkal, amikre prűdék azt mondják, jaj, malac!), s Ginsberg megszemélyesítője sem hagy kétséget preferenciái felől. De sajnos korábban kell felkelnie annak, aki Stefania Sandrelli után két csávónak akarja egyszerre kiverni.

Forgalmazza a PARLUX Entertainment

Neked ajánljuk