Egy átutazó magyar – Frédéric Fonteyne filmrendező

Magyar Narancs: Mit akart épp a tangóval?

Frédéric Fonteyne: A tangó szoros kapcsolat nő és férfi között, arról szól, hogy a két különböző nem hogyan érzékeli egymást, hogy látja az egyik a másikat, ettől függ az egész dinamikája, ezért érdekel. –

MN: Miért a börtönben táncolják?

FF: A börtön mindig is érdekelt, a társadalom metaforája, ahonnan a szabadulás nem vagy nehezen lehetséges. Hogy csak férfiak vannak a börtönben, az a tangó történelmének első korszakát is felidézi, amikor sokkal kevesebb nő táncolt, mint férfi, ezért férfi férfival gyakorolt, így a férfiaknak is valahol nőkké kellett válniuk, ugyanakkor meg kellett tanulniuk, hogyan vezethetik a gyengébb nemet, és így talán jobban meg is értették őket, meglehet, még a mindennapi életben is.

Fotó: Szalkai Réka

MN: Maga tangózik?

FF: Próbálkoztam, de sajnos ez a tánc nagyon nehéz nekem. Amúgy még Kaurismäkinál is fontos a tangó, hiszen a finnek szerint ez a tánc az ő találmányuk.

MN: Honnan a cím?

FF: Egy híres szám címe a Tango libre, s talán a legfontosabb szimbólum a filmben, hiszen börtönben vagyunk, a tánc itt a felszabadítás eszköze, győzelem a bezártság fölött. Mindez persze fikció, de a valóság a börtönben annyira elviselhetetlen, hogy én arról nem akarok filmet csinálni.

FF: Ez - gondolom - nem saját tapasztalat.

MN: Nem vagyok börtönviselt. De beszéltem őrökkel, sőt egykori fegyencekkel is, arra persze nem volt lehetőségem, hogy bejussak egy börtönbe a forgatás előtt, de nagyon örülök, hogy a film felvételei egy igazi fegyházban készültek, Lengyelországban. A lengyelek először megmosolyogtak minket, mit akarunk itt egy börtönben táncikálni, de nem volt semmi kellemetlenség a forgatás alatt. A börtönlakók ott voltak körülöttünk, a film egyik főszereplője, J. C., az őr valódi foglyokra ügyelt a cellákban. Bár mi sohasem beszélhettünk velük, éreztem, hogy az a két hét, amíg ott voltunk, felpezsdítette a börtönéletet. Én pedig ez idő alatt minden éjjel a fegyházzal álmodtam.

MN: Mi az igaz abból, hogy magyar vér csörgedezik az ereiben?

FF: Igen, a nagyszüleim a tizenkét éves édesanyámmal '56 után hagyták el az országot. Nagyapám aztán továbbment Dániába, míg édesanyám Belgiumban ment férjhez. Mivel apám nem értette a magyart, engem sohasem tanítottak meg rá, a nagyapám meg franciául nem tudott, így én meg vele nem voltam képes beszélni. Magyarország nagyon fontos volt a családomnak, miután el kellett hagyni, anyámban mindig is éreztem egyfajta gyökértelenségérzetet. Belgium neki nagyon új és idegen lehetett, én azonban már Brüsszelben születtem, nem is nagyon voltam itt azóta, bár kint élő magyarokkal találkoztam, s tőlük persze sokat hallottam az országról, a magyar vér mégsem volt különösebb kihatással az eddigi életemre.

MN: És a belga identitás?

FF: Olyan nincs. Hogy egy híres földimet idézzem, Magritte azt mondja, "ez nem egy festmény", én pedig azt mondom, "ez nem egy ország". Paradox módon az Európai Unió központja egy olyan helyen van, ahol a két legnagyobb közösség, a vallon és a flamand legszívesebben elválna egymástól. Bár a flamandoknál még van egyfajta összetartás, ha kijön egy új nemzeti film, azt például mindenkinek meg kell néznie, a francia nyelvű részen ez egyáltalán nincs így. Ez nekem valahol jó is, hiszen én így nem egy nemzetnek készítek filmeket, hanem a mozizóknak, mindegy, hova valósiak. Másrészt úgy érzem, mi mind idegenek vagyunk itt a földön, csak átutazóban, ki tudja, mi vár ránk a halál után, ezért a nemzeti hovatartozás annyira nem is fontos.

MN: Van új filmterve?

FF: A kvantum fogalmáról szeretnék filmet csinálni, valami különlegeset. Emellett óhéberül tanulok, ez is eléggé leköti az időm.

Tango libre - Szabad a tánc

A tangóhoz illik szenvedélyt, érzékiséget, szerelmi gerjedelmet társítani. Most azonban megtudhatjuk, hogy e dél-amerikai eredetű, mindig roppant drámai mozdulatokkal előadott tánc nemcsak az erotikus közlekedés terepe, de egyenesen az emberi szabadság testesül meg benne. Ez egy börtönben kerül eléggé érdekes összefüggésrendszerbe. Ahogy a több évtizedes büntetésüket töltő, súlyos arcú elítéltek egyszer csak táncra perdülnek a folyosón, ahogy a székeken vert ritmus egyre fokozódik, ahogy a kedv és az életöröm elárasztja a szürke kedélyű rabokat, úgy, hogy még a drótháló túloldaláról felvigyázó őrök is irigyen bámulják az ünnepet - az a film nagy pillanata, a maga nemében tökéletes jelenet. S van itt 40 perc, amely kifejezetten izgalmas, tartalmas, vizuálisan elragadó, tökéletes ritmusú. Kevés szó, kifejező képek, bizarr, mégis hiteles szituációk, reakciók, jelenlét: ez mind ezt az abszurd alaphelyzetet vázolja fel. De folytatni kell a filmet, lekerekíteni a sorsokat, elvarrni a szálakat stb. Sztorivá szelídíteni a gyomrot öklöző hangulatokat. És akkor jön a dramaturgiai ügyeskedés, nézhető kellemességgé oldva az erős vizualitást, happyendesítve a szabadság mibenlétéről folyó nyugtalanító elmélkedést.

TPP