Jancsó Miklós halálára
Elment a legnagyobbak egyike!
Halálával valami végérvényesen, visszavonhatatlanul és pótolhatatlanul eltűnt a filmművészetünkből. Egy soha semmivel nem megalkuvó utolsó mohikán volt. Könnyed, de mély. Laza, de határozott. Bölcs és játékos. Mindig szabad szellem. Olyan gazdag, aki mindig adott!
Nagy ajándék, hogy ismerhettem.
– Jól vagy, Mikibácsi? – kérdeztem tőle aggódást színlelve, amikor találkoztunk.
– Persze hogy jól vagyok! – felelte, mindig partner lévén a játékban. – Baszok rosszul lenni! Ezeknek!?
Valójában én csak ezt a mondatot akartam hallani. Ezért kérdeztem. Átitatódni az aggastyánkorba érve is örökifjú életenergiájával, töretlen és törhetetlen optimizmusával.
Legalább 35 év korkülönbség volt köztünk, egy bő emberöltő, de lehet, hogy ő volt ennyivel fiatalabb!
Zseni volt! Egy igazi zseni! Semmi műanyag, semmi csinálmány. Semmi akarása annak, hogy ő másmilyen legyen. Ő másmilyen volt, mert így volt önmaga. És így lett a miénk! Most elment. De az egész emberi és filmes univerzum, amit teremtett, az itt maradt – immár örökre.
Csak ő maga röppent el valahová, ahol nem „ezek” vannak, hanem „azok”, akik közül ő volt az egyik leghosszabban közöttünk időző!
Jó repülést, drága MESTER!
Szárnyalj, mint mindig!
Janisch Attila
Bp., 2014. január 31.
