Magyar Narancs: Francia rendezőként javarészt japán színészekkel Párizsban forgatta japánul egy angolszász írónő regényét. Miként reagált a japán közönség erre a kulturális "triumvirátusra"?
Alain Corneau: Valóban furcsa, szokatlan, besorolhatatlan ez a felállás. A látszólagos véletlenek összjátéka érvényesült ebben a "házasságban". Onnan kezdve, hogy az írónő, Amélie Nothomb a kezdetektől elzárkózott attól, hogy forgatókönyvíróként is részt vegyen a film kivitelezésében. Folytatva azzal, hogy amikor közöltem vele, hogy Sylvie Testud-t választottam az ő szerepére, a lélegzete is elállt. Sylvie ugyanis már ismerte a könyvet, és levelezésben állt vele. Fubuki megformálójának a kiválasztása is a látszólagos véletlenen múlott. Hónapokig egy japán ügynökségen keresztül kerestünk megfelelő színészt, aki a termeténél, magasságánál fogva is tekintélyt áraszt. És mit tesz isten, amikor már-már lemondtunk az ideális szereplő megtalálásáról, a francia ügynökömnél jelentkezett egy Párizsban szerencsét próbáló modell, aki éppen a magassága miatt nem talált munkát Tokióban. Így találtam rá Kaori Tsujira, akinek a Tokiói tortúra a filmes debütálása. A francia közönség élvezettel fogadta, hogy miközben végig japánul beszélnek a filmben, Amélie belső monológjait, reflexióit franciául mondja. A japán forgalmazók kissé félnek, mert a film se nem japán, se nem francia. Jokohamában magam is részt vettem a bemutatón, egy tízezer nézőt befogadó hatalmas moziteremben. És igencsak biztató jel volt, amikor harsányan felröhögtek egyes jeleneteknél, kiváltképpen azoknál, amikor Amélie valami hibát vét, azaz megsérti a munkahelyi hierarchiát. Amélie törekvése, hogy igazi japánná váljon, paradox tanulási folyamat. Önmaga mélyebb megértéséhez jut közelebb, miközben jó tanuló módján a tökéletes megfelelési vágy hajtja. Lényegében ennek a metaforának a gyakorlati kipróbálása motiválja: végső soron nincs felkavaróbb élmény, mint másokon keresztül közelebb jutni önmagunkhoz, a saját motivációink megértéséhez.
MN: Az önmagunkhoz vezető belső utat ön többnyire távoli kultúrákban, országokban keresi.
AC: Filmeken innen és filmeken túl is nagy utazó vagyok. Kezdetben India volt az úti célom. Délkelet-Ázsiától a Távol-Keletig, Kínától Japánig lépésről lépésre ismerkedtem népekkel, hiedelmekkel, vallásokkal a hinduizmustól a buddhizmusig. Azért utazom, hogy magamra találjak mások tekintetében. Olvasmány- és filmélményeim, személyes tapasztalataim és beszélgetéseim alapján japánokkal, kiváltképpen a tokióiakkal, rendkívül összetett, rajongó, ellentmondásaiban is lenyűgöző kép alakult ki bennem. A vonzalom gyökerei valahol a japán filmművészet iránti rajongásomban keresendők. Kuroszavától Nasagusiig ez egy olyan hatás, amely formálta, alakította a filmes nemzedékemet. A mi nyugat-európai kultúránkkal ellentétben a japánok nem arra törekednek afilmművészetben, a képzőművészetben, hogy a valóságot képezzék le, mint mi, európaiak, hanem hogy absztrahálják azt. Japán azon kevés országok egyike, amelyik a legérdeklődőbb mindaz iránt, ami a világban zajlik. Jelenleg a japánok a legjobb salsazenészek, vagy úgy játsszák Bachot, mint ahogyan sehol másutt. Minden hatásra nyitottak, nem úgy, mint mi Nyugat-Európában vagy Franciaországban, ahol mély gyökereket vert egyfajta kulturális arrogancia, mintha kizárólagosan az európaiak lennének minden maradandónak és értéknek a feltalálói és megőrzői.
MN: Mindennek a kulturális nyitottságnak semmi nyoma sincs Amélie fejlődésregényében, aki egyfajta önként vállalt áldozati, szenvedő szerepre "szerződik" a Yumimoto cégnél. A megaláztatások iskoláját járja végig.
AC: Kemény, mondhatni zsarnoki kiképzésben részesül a japán munkahelyi hierarchiának köszönhetően. Erőszakos, egyszersmind nevetséges ez a kiképzés. A megaláztatás mechanizmusának végső soron nem ő a vesztese, áldozata, hanem a közvetlen főnöke, ellenlábasa, Fubuki. Elvégre Amélie „csak” turista egy számára idegen, bevehetetlen országban, társadalomban. Bármikor kiléphetne, de mégsem teszi, mert valahol érzi, hogy ha végig akarja járni a tapasztalások útját, maradnia kell. Végül önmagára talál, és regényt ír Tokióban szerzett tapasztalatairól. A történet igazi vesztese Fubuki, akinek nincs választása, nincs szabadsága. Nincs mit szépíteni, idealizálni: kemény, hierarchikus a japán társadalom, munkamorál. Maguk a japánok is szenvednek tőle. De ki mondaná, hogy ezek a hierarchikus munkahelyi viszonyok és iszonyok idegenek tőlünk, európaiaktól? Egész Japán úgy működik, mint egy rituális színház, rendkívül teátrális, labirintus-szerű. Mégis jóval kevésbé képmutató, mint a mi európai viszonyaink. Egy japán cégnél nem ritka, hogy a beosztottakat alattvalóként kezelik, üvöltöznek velük, az érintettek ilyenkor lehajtott fejjel járnak, szabadkoznak, bocsánatot kérnek, de mindez egy össznépi rituálé része. Adott és bevett játékszabályok szerint működnek. Ezzel szemben a mi nyugati társadalmunkban gyakran minden magyarázat és indok nélkül bocsátják el az alkalmazottakat. A morális kínzás világjelenség, mindamellett Japánban megadják ennek is a módját. A hatalmi rituálék valahol áttekinthetőbbek, látványosabbak, leleplezhetőbbek.
