Ha nem is a messiás, de Keanu Reeves második eljöveteléről beszél boldog-boldogtalan, hogy végre, e régóta hervadozó, sokat búsuló színész most ismét formában van, tán a Mátrix óta nem láthattuk ennyire elemében. Nos, nagyon kifogyhattunk az ünnepekből, ha már az is ünnep, hogy Reeves egy újabb szomorú szamurájt játszik, pontosabban egy John Wick nevű, hibázni képtelen bérgyilkost, aki szép feleségre és tágas verandára cserélte a bűnözői életet. Csakhogy a földi paradicsom nem tart örökké. Ahhoz, hogy John Wick ismét fegyvert fogjon, először a drága jó asszonynak kell meghalnia, majd a kiskutyának is; annak a csupaszív ebnek, melyet az asszony hagyott gyászoló férjére. De míg a feleség természetes halált hal, a kutyus értelmetlen erőszak áldozata lesz – és innentől nemcsak az elkövetők, de azok rokonai, üzletfelei, s lassan az egész New York-i orosz maffia John Wick haragjától retteghet.
A nóvum az egészben, mint azt a műfaj teoretikusai megállapították, hogy a klisék akkorára vannak felhizlalva, az akciók oly mértékben vannak eltúlozva, Reeves mérge pedig oly határtalan, hogy mindez nemhogy nevetségessé tenné ezt az egész, gondosan megkoreografált leszámolósdit – ó, nem bizony –, hanem épp ellenkezőleg; ez a szándékos mértéktelenség szinte művészetté nemesíti a látottakat. Hát, minden viszonyítás kérdése, mert az szentigaz, hogy jobb ma egy kutyátlan Keanu, aki némán öldököl gyászában, mint tegnap egy Keanu, aki 47 roninnal az oldalán adta a mesés Kelet legnagyobb harcosát. Minden más összehasonlításban azonban Keanu húzná a rövidebbet.
Forgalmazza az InterCom
