Kakasdiadal

Amikor Sztupa és Troché a park­avatóra siettek, velük tartottak a fiúk is, nemcsak a belső kör, Pintér és Mráz, a Herbsommer fivérek, Kese és Pityu, de a külsőről is néhányan, Cill és Szabaka például.

Ómafa? Ómafa már ott volt rég, amikor ők felkerekedtek. Fergeteges rendezvény ígérkezett, a park felé tartó utcákon hömpölygött a tömeg, mindenki szép, nyári ruhában, a környék apraja-nagyja. Látni akarták a polgármester piramisát. Persze, képes értelemben, hisz lehetett volna itt nagy parcellázás, vagy oda lehetett volna csilliárdokért adni valakinek, hogy húzzon fel a város közepére baszom nagy irodaházakat, lakóparkot vagy -telepet, létesülhetett volna ipari park, akkor persze lett volna némi tiltakozás, jönnek az izgága környezetvédők, de mindenkit le lehetett volna szerelni a városba ömlő lovettával. A polgármester viszont saját Central Parkot akart, ha már úgy nőtt a város, hogy maradt a közepin egy marha dimbes-dombos burgying, melyet évtizedeken át hagytak úgy, ahogy volt. Basszus, akkor legyenek itt kicsiny szökőkutak, hosszú kacskaringós sétányok, padok, tavirózsa meg aranyhal, zenepavilon! A polgármester addig ügyeskedett, addig zsarolta a frakciókat, addig harsogta a szólamait, hogy végül megszavazta neki a testület. Helyi népszavazás is volt, már-már közfelkiáltásszámba-menő. Amikor aztán a kocka és sulyok végleg elvetődött, lázas pénzfelhajtásba kezdett város. A külső területek jó részét lakóövezetté nyilvánították, és felparcellázták, a maradékot kijelölték ipartelepnek, gyakorlatilag nem maradt határ, nyújtózkodtak, ameddig csak lehetett. A szegények gyeptéglát vehettek, s a nevükre írtak egy fél zsebkendőnyi területet, a gazdagok tán a szökőkutakat vagy a vízköpőket vehették a nevükre. A képviselők lemondtak egyévi tiszteletdíjukról. Csordogált is szépen a pénzecske, de azért a vak is látta, hogy még egy nagyobb löketre szükség lenne. Az meg nem jött. S ahogy e pangásban teltek a napok, úgy lankadt a mesterségesen felszított közlelkesedés is. Amikor már minden veszni látszott, a polgármester felkereste régi jóakaróját, a város szerény polgárát, aki a rossz nyelvek szerint a polgármesterséget is elintézte neki, Jimmy Golonkát, a messze földön is hírhedt gengsztert. Golonka valamiért vonzódott a kisvárosi élethez, s pályája felívelő – szerfelett mocskos és véráztatta – szakaszában először rejtőzködni jött ide, ami szerfelett hasznos húzás lehetett, mert onnantól tényleg jól alakultak a dolgai, lassan-lassan átvette a teljes alvilág feletti uralmat. Meg átvett egy csinosabb utcácskát is a városban. Először csak egy hatalmas telket egy meglehetősen lelakott épülettel valahol középtájon, meg az utca két végén álló házakat, aztán szép sorjában kivásárolt mindenkit. Senki nem kérdezett, senki nem tett panaszt, többen maguktól járultak elé: Jimmy, eladó a házam, nem érdekel? Jimmy néha utcabált rendezett, néha szalonnasütésre invitálta a környéket a saját udvarába, egyszóval az infrastruktúra szerves része lett. Mindenki örömére és rettegésére.