A domb, melynek gerincén kaptattak, maga a színpad, a kulissza meg az ég, ahonnan a Nap már eltakarodott, de az alját azért még veszettül veresre festette. Ebben a vörös sávban feketéllett Sztupa és Troché árnya, ahogy iparkodik a két marha, elöl Sztupa, hajlottan, orrát előre szegve, mint valami nyomolvasó, mögötte Troché, cifrázva sűrűn a lépést, szinte már táncikálva. Volt közönség is, a domb aljában álló házak aprónépe, az utcára csapott gyerekek, aki e kései órán is porba fingással múlatták vánszorgó időt. Hirtelen mindegyik eldobta, ami nála volt, botot, kereket, kiszáradt barackmagot, s álluk leesett, szemük a horizontra tapadt. Egyikük egész seregletet látott: elöl megy a tehénke, utána két ember, földig ér az első orra, s egy kan kutya zárja a sort – rikkantotta, de a többiek, hülye vagy, lepisszegték. Nem látod, ezek mind emberek, lehetnek tízen is… De voltak egészen furcsa meglátások is, az ott a patkányfogó, fújja a sípját és özönlik nyomában a tengernyi apró fenevad, meg sem állnak a tengerig, és mindet belevezeti. Szóval bámultak ott a gyerekek, mint akik csodát látnak, ahányan, annyi félét. Apokrif brémai muzsikusokat, Till Eulenspiegelt és alkalmi tettestársait, vagy épp cigánykaravánt ekhós szekérrel, s az utána fogott puputevével, egészen addig, míg a házak népe meg nem elégelte a rajcsúrozást, s egy-két jól irányzott vagy éppenséggel céltévesztő nyaklevessel be nem terelték a fedél alá a büdös kölkeit.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
