Olyan musicalt még nem látott a világ, amiben ne lettek volna dalok, így egy idő után itt is felszínre törnek a főként prózai színészként ismert sztárokból – Ryan Goslingból és Emma Stone-ból – a dalos pacsirták. A pacsirtáskodás nem mindenkinek áll jól, de ők ketten nem csak torokból dolgoznak, pusztán a szervezetük által megtermelt, napi kellem-báj tartalékból is könnyen kigazdálkodják a figurákat: az egymásnak teremtett szerelmeseket, akiknek az útja jóval egyenesebb lenne, ha a kettős könyvelés vonzaná őket, de vesztükre, a fiú is és a lány is művész akar lenni. A fiú a jazzre, a lány egy szerepre áhítozik, pedig ideje lenne már egy szerelmes könyvelőkről szóló musicalnek. Addig is, míg táncra nem perdül a számvitel, be kell érnünk e két mutatós művészlélek egymásra találásával. A részleges vagy teljes egymásra találás műfaji sajátosság, ezen a ponton válnak el egymástól az igyekvő love storyk a bűbájon túl is megélő, magvasabb daraboktól, mert kibocsáthatnak magukból akár ötpercenként szívbe markoló dallamokat a legmenőbb alakok, ha kifut alóluk a sztori, csak valami helyes, kedves gügyögésféle lesz az ifjonti nagy ideákból.
A Kaliforniai álommal tulajdonképpen mindenki csak jól jár, egy rossz szavunk se lehet, legyen inkább kettő. A prózának például nem nagyon áll a zászló, ezek a színészek összetettebb mondatokat is képesek lennének elmondani, de ilyenre nem nagyon kérték őket. Talán egy hosszabb videóklip is megtette volna, nem kell mindenáron az egész estés filmhosszt forszírozni.
A Freeman Film bemutatója
