Rajzfilm

Csoda Dublinban

Tomm Moore: A tenger dala

  • Kovács Bálint
  • 2015. április 6.

Film

Az Oscarra is jelölt ír rajzfilm kampányol egy kicsit a szomorúságnak.

Persze meséről van szó, tündérmeséről: egy kislányról, aki a vízben fókatündérré változik, bagolyboszorkányról meg mérföldes szakállú mesemondó csodabácsiról. Egy felesége elvesztése óta mogorva apáról, egy szó szerint elanyátlanodott fiúról, a hatévesen is még néma kislány testvérről meg a rejtélyről, ami az anya eltávozását övezi. A gyerekek által felfedezni, a felnőttek által végleg elveszejteni akart, fura holmikat rejtő ládikóról és megmentésre váró, sorra kővé váló tündérekről. Mindez sötétszürkés hangulatával együtt is bájos tud lenni, mert Tomm Moore és William Collins tökéletes arányérzékkel keveri bele a visszafogott humort a zűrösebb ügyekbe is, a kedves gesztusokat, finom gegeket a baljós árnyakba is, szövevényes, izgalmas, hihetetlenül fantáziadús sztorijuk dramaturgiájában fittyet hányva a kopottas hollywoodi sablonoknak.

S ahogyan üdítően egyedi a hang, úgy tűnik kuriózumnak a látvány is. Nemcsak azért, mert minden képkocka olyan, mint egy-egy önmagában is varázslatosan szép akvarell, és nemcsak azért, mert egészen meghökkentő könnyedséggel áll össze egységgé a mesés tengermély meg a valódi, koszos-füstös-forgalmas Dublin csodamentes világa, hanem azért is, mert A tenger dala az elsőtől az utolsó percig, a vászon minden négyzetcentiméterén egész egyszerűen szemet gyönyörködtető. Itt a cuki úgy tud tényleg aranyos lenni, úgy, hogy az obligát kutya és a két kisgyerek mellé még tündéri fókák, fókatündérek és manók is kimondottan gyakran bukkannak fel a vásznon. Még sincsenek csúnya, ijesztő gonoszok és elragadó pozitív hősök – ahogyan a történet is jóval árnyaltabb az ilyesfajta leegyszerűsítéseknél. Senki sem makulátlan, senki sem direkt rosszindulatú, mindenkinek megvan a maga igaza, kimondatott tanulságról sincs szó, mégis, a néző – életkorra való tekintet nélkül – tízpercenként kap valami olyat, amiből már egyért is érdemes rajzfilmet készíteni.

Forgalmazza a Szabolcs Cinema Kft.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.