Persze meséről van szó, tündérmeséről: egy kislányról, aki a vízben fókatündérré változik, bagolyboszorkányról meg mérföldes szakállú mesemondó csodabácsiról. Egy felesége elvesztése óta mogorva apáról, egy szó szerint elanyátlanodott fiúról, a hatévesen is még néma kislány testvérről meg a rejtélyről, ami az anya eltávozását övezi. A gyerekek által felfedezni, a felnőttek által végleg elveszejteni akart, fura holmikat rejtő ládikóról és megmentésre váró, sorra kővé váló tündérekről. Mindez sötétszürkés hangulatával együtt is bájos tud lenni, mert Tomm Moore és William Collins tökéletes arányérzékkel keveri bele a visszafogott humort a zűrösebb ügyekbe is, a kedves gesztusokat, finom gegeket a baljós árnyakba is, szövevényes, izgalmas, hihetetlenül fantáziadús sztorijuk dramaturgiájában fittyet hányva a kopottas hollywoodi sablonoknak.
S ahogyan üdítően egyedi a hang, úgy tűnik kuriózumnak a látvány is. Nemcsak azért, mert minden képkocka olyan, mint egy-egy önmagában is varázslatosan szép akvarell, és nemcsak azért, mert egészen meghökkentő könnyedséggel áll össze egységgé a mesés tengermély meg a valódi, koszos-füstös-forgalmas Dublin csodamentes világa, hanem azért is, mert A tenger dala az elsőtől az utolsó percig, a vászon minden négyzetcentiméterén egész egyszerűen szemet gyönyörködtető. Itt a cuki úgy tud tényleg aranyos lenni, úgy, hogy az obligát kutya és a két kisgyerek mellé még tündéri fókák, fókatündérek és manók is kimondottan gyakran bukkannak fel a vásznon. Még sincsenek csúnya, ijesztő gonoszok és elragadó pozitív hősök – ahogyan a történet is jóval árnyaltabb az ilyesfajta leegyszerűsítéseknél. Senki sem makulátlan, senki sem direkt rosszindulatú, mindenkinek megvan a maga igaza, kimondatott tanulságról sincs szó, mégis, a néző – életkorra való tekintet nélkül – tízpercenként kap valami olyat, amiből már egyért is érdemes rajzfilmet készíteni.
Forgalmazza a Szabolcs Cinema Kft.
