Rajzfilm

Csoda Dublinban

Tomm Moore: A tenger dala

  • Kovács Bálint
  • 2015. április 6.

Film

Az Oscarra is jelölt ír rajzfilm kampányol egy kicsit a szomorúságnak.

Persze meséről van szó, tündérmeséről: egy kislányról, aki a vízben fókatündérré változik, bagolyboszorkányról meg mérföldes szakállú mesemondó csodabácsiról. Egy felesége elvesztése óta mogorva apáról, egy szó szerint elanyátlanodott fiúról, a hatévesen is még néma kislány testvérről meg a rejtélyről, ami az anya eltávozását övezi. A gyerekek által felfedezni, a felnőttek által végleg elveszejteni akart, fura holmikat rejtő ládikóról és megmentésre váró, sorra kővé váló tündérekről. Mindez sötétszürkés hangulatával együtt is bájos tud lenni, mert Tomm Moore és William Collins tökéletes arányérzékkel keveri bele a visszafogott humort a zűrösebb ügyekbe is, a kedves gesztusokat, finom gegeket a baljós árnyakba is, szövevényes, izgalmas, hihetetlenül fantáziadús sztorijuk dramaturgiájában fittyet hányva a kopottas hollywoodi sablonoknak.

S ahogyan üdítően egyedi a hang, úgy tűnik kuriózumnak a látvány is. Nemcsak azért, mert minden képkocka olyan, mint egy-egy önmagában is varázslatosan szép akvarell, és nemcsak azért, mert egészen meghökkentő könnyedséggel áll össze egységgé a mesés tengermély meg a valódi, koszos-füstös-forgalmas Dublin csodamentes világa, hanem azért is, mert A tenger dala az elsőtől az utolsó percig, a vászon minden négyzetcentiméterén egész egyszerűen szemet gyönyörködtető. Itt a cuki úgy tud tényleg aranyos lenni, úgy, hogy az obligát kutya és a két kisgyerek mellé még tündéri fókák, fókatündérek és manók is kimondottan gyakran bukkannak fel a vásznon. Még sincsenek csúnya, ijesztő gonoszok és elragadó pozitív hősök – ahogyan a történet is jóval árnyaltabb az ilyesfajta leegyszerűsítéseknél. Senki sem makulátlan, senki sem direkt rosszindulatú, mindenkinek megvan a maga igaza, kimondatott tanulságról sincs szó, mégis, a néző – életkorra való tekintet nélkül – tízpercenként kap valami olyat, amiből már egyért is érdemes rajzfilmet készíteni.

Forgalmazza a Szabolcs Cinema Kft.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.