Az asztalon ugyanis két cipősdoboz éktelenkedett, s ő csak egy harmadikat tudott volna melléjük tenni. Csak most ne gondolj arra, hogy hogyan kerül a csizma az asztalra, biztatta magát, de már késő volt. Sztupa és Troché meg egyre csak biztatták, hogy elő a farbával. Megennék még egy fahéjas tekercset, ti nem kértek, olyan omlós volt, próbálkozott Ómafa, de annyira erőtlen volt a kísérlet, hogy szinte ugyanazzal a gesztussal le is bukott az asztal alá, hogy előhalássza a maga dobozát. Sztupa és Troché valami ilyesmire számítottak, de azért leesett az álluk. Troché ki is bökte, ami a csőrüket nyomta (vagyis a szívüket): hát, így lett a nagy metafizikai kísérletből egyszerű fétisparti. Lássunk hozzá… ennél a fordulatnál Ómafa szeme felcsillant, hátha mégis az újabb kör fahéjas tekercshez kell hozzálátni, de ki is hunyt azonnal, amikor meghallotta, hogy Sztupa és Troché már a dobozuk belső selyempapírjával zörögnek. Ő sem tehetett másként. Kicsomizott, s mint papmalom darálta, Tisza edzőcipő, az érett, egyszersmind aláhullni készülő szocialista Magyarország válasza a nemzetközi edzőcipődivatok feltartóztathatatlan nyomulására. Mondhatnánk, hogy a magyar Adidas, de annak semmi értelme – Ómafa lehajtotta a fejét. De azért folytatta, a rendszerváltást köztudomásúlag megszenvedte a cipőipar, ma már Martfűről csak a rém jut az emberek eszébe, úgyhogy a Tisza is eltűnt a faszba, de aztán jött egy „élelmes vállalkozó”, így szokták ugye mondani, és felélesztette, ott az Astoriával srégen a bolt, ismerek is olyan embert, aki viselt is ilyet. Troché, aki Prágában leszállt a berlini vonatról, enerváltan vette át a szót, annyi tán csak a különbség, hogy a Botas nem a döglődő, hanem a viruló komcsi gyermeke, de az is ugyanúgy kifújt a rendszerváltáskor, és ugyanúgy egy élelmes izé élesztette fel pár év múlva, volt is rá nagy igény, hiszen a csehszlovákoknál az edzőcipőt általában is a „botasky” szóval jelölik. Az már valamivel jobb hír, hogy a bolt Smíchovban van, egy köpésnyire a sörgyártól, egy órát válogattam, mire meglett egyben a legszebb és legkényelmesebb, a boltos néni nézett a szemin keresztül, szóval kellett is az a sörgyár utána. Zeha, mutatta Sztupa az övét, a sztori szórul szóra ugyanaz, mint nálatok, annyi csupán a különbség, hogy ha ma akarod megvenni az NDK-s sportolóknak egykoron szárnyakat adó lábbeli 21. századi alakmását, közel 300 eurót kell leszúrnod. Leszúrtam, öcséim, mint Rittberger! De Troché még mindig szomorú volt, mi lett volna, ha elmegyünk Romániába, Bulgáriába vagy Lengyelországba? Hát, a Loló nem kéne, mordult rá Sztupa.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
