Film

Nehéz élet a nehézbúvároké, de szerelemből csinálják.

Szegény Lynette-et, a sütigyári munkásnőt, másodállású felszolgálót az ág is húzza.

Unalmas filmnek a közmegegyezés a lassú, parttalan mozikat szokta minősíteni.

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

Még jóformán túl sem tettük magunkat Josh Holloway – igen pofás – Dusterének oktalan elkaszálásán...

Robert Ar­thur Jr. ifjúsági regénysorozata, az Alfred Hitchcock és a három nyomozó különös világsikerrel büszkélkedhet, már azon túl is, hogy a szerző haláláig 10 könyvet publikált a három tizenéves magánszimatról.

„Ne vigyorogj annyit! A vigyorgást ki kell érdemelni!” – pirít rá Russell, a veterán pénzszállító fiatal társára, Travisre.

Hangozzék bármilyen archaikusan ma, amikor lényegében semmi sincs a tévében, de régen (nevezhetném réges-régennek is, de maradjunk inkább annál, hogy gyerekkoromban) úgy tűnt, minden jó dolog a lefekvési idő után kezdődik.

A közkeletű bölcsesség szerint a popdalok 90 százaléka a szerelemről szól, a maradék pedig semmiről.

„A feketék a jók, a fehérek a rosszak”

Plüssállat, kanapé, lámpa, a nagyi lába – a kutyák szinte mindent meghágnak.

Raphaël mindenes egy gazdag francia család elhagyatott vidéki birtokán.

Mi a közös Woody Allenben, Jason Stathamben és Jackie Chanben? Hogy lényegében mindig ugyanazt a figurát hozzák.