A kísérleti dokumentumfilm azt próbálja kideríteni, mit jelent ma Európában a határ. Lisbeth Kovačič kamerája bejárja a magyar–osztrák határvidéket, az omladozó, Schengennel funkciójukat vesztett épületeket, ahol minden azt sugallja, hogy a két ország között már nincs választóvonal. Ahogy sorra bontják le az átkelőhelyeket, őrbódékat, olyan érzésünk támadhat, hogy valamiféle természetes állapot tér vissza, a szabad mozgás eszménye, melynek útjában eddig mesterséges akadályok álltak. Közben különböző nemzetiségű emberek hangját halljuk (az arcukat sohasem mutatják), akik mégis bőrükön érzik a határ meglétét. Magyarok, akik Ausztriába járnak át dolgozni, osztrákok, akik fogászati kezelésekre jönnek Magyarországra, menekültek, akiket épp az osztrák–magyar határ választ el Nyugat-Európától. Nekik nagyon is létezik az, ami nekünk már láthatatlan. Bár nem beszélnek róla, mégis nyomasztó aktualitásként van jelen itt a menekültválság miatt visszaállítani szándékozott határellenőrzés lehetősége.
Kovačič erős koncepcióval dolgozik: hideg felvételein alig látunk embert, a személyes beszámolók mégis intimitást adnak a filmnek. A szöveggel is játszik: a monológokat a képekbe integrálja, vagy a tájékoztató feliratokat felhasználva ad új értelmezéseket a határ fogalmának (pl. a nemzeti dohányboltok kétnyelvű felirata). Régi térképeken és turistajelzéseken (Vasfüggöny túra) az osztrák–magyar határ történeti nyomait is feltárja. Rövidsége ellenére is összetett és szuggesztív dokumentumfilm, mely időszerű kérdéseket tesz fel arról, hogy kinek mit jelent a határok átlépése.
