Film

Nézem a film azon jelenetét, melyben George Washington, Benjamin Franklin, Lincoln és Clinton egyként csatlakoznak a kis főhőshöz, amikor kijelenti: "Én is kutya vagyok!", és elfut némi irigység. Mikor nem válna nálunk azonnal közröhej/megbotránkozás/általános értetlenség tárgyává egy mesefilm, melyben mondjuk Széchenyi, Árpád vezér, Horn Gyula és Horthy tenné ugyanezt?

A magyar közmédia vélekedésével ellentétben az építészet nem egy nagyon szűk réteg szakmai ügye, hanem közügy, sőt létkérdés. Hogy ez mennyire így van, arról tanúskodhat, aki az elmúlt hét végén a Toldi moziban legalább két filmet végignézett az idei Budapesti Építészeti Filmnapokon. Mindabból, ami a közszolgálati csatornák kínálatából évek óta tendenciózusan kimarad, a négy nap alatt jó kis merítést láthatott a budapesti közönség.

Embermesék a homofób Itáliáról, a másság üldözéséről a fasizmustól napjainkig: többek között erről szól Gianni Amelio Boldog az, ki másmilyen című dokumentumfilmje. Sajnálatos módon leginkább arra fókuszált a nemzetközi sajtó, hogy az olasz rendező idős korára coming outolt. Berlinben találkoztunk Amelióval.

Lokiként ő lett a fél világ kedvence a Thorból, de játszott már Woody Allennél vagy Spielbergnél is. Most Jarmusch vámpírfilmjében, a Halhatatlan szeretőkben látható. San Sebastián és Toronto filmfesztiváljain beszéltünk vele.

50 éve hunyt el az M – Egy város keresi a gyilkost és a Casablanca sztárja, a leghíresebb magyar színész, akit a világ valaha is ismert. De vajon mennyire volt magyar? Mennyire volt morfinista? Miért figyelte az FBI? Mekkora ivócimborája volt Bogartnak? A legalaposabb Lorre-biográfia szerzőjét, Stephen D. Youngkint kérdeztük.

A Játék határok nélkül mindenkit meghódított. A nálunk a 90-es éveket meghatározó nemzetközi játéksorozat, amely az ekkor felnövő gyerkőcök vasárnap estéinek alapprogramja volt, most újra fut az M3-on. Visszarévedünk.

Minden belassításokkal, valószínűtlen CGI-színorgiával és babaolajozott izmokkal terhelt, antik görögökről szóló filmek atyja, a 300 nem akart többnek látszani annál, ami: kétórányi heroikus, férfias, (akkor még) egyedi látványvilágú vérorgiánál.

Két pasi megy az úton, csíkokat húznak, az egyiket buta romkomokból ismerjük, a másikat majdnem sehonnan: mindenesetre a tájból, a munka jellegéből és a szereplőkből is süt a jellegtelenség.

Fehér isten, jp.co.de, Külalak, Itt vagyok, de ő fényképezte a Kodály Method klipjeit vagy épp a Tudás hatalom akciót is. Császi Ádám Viharsarok című új filmjét már adják a mozik: az operatőri munkáról ódákat zengenek. Kíváncsiak voltunk rá.

A Grand Budapest Hotel jól csengő címe ellenére sem Budapesten, hanem Görlitzben forgott - a rendezőjével viszont Prágában beszélgettünk.

Amikor Sztupa és Troché korán keltek, sosem volt nyár, kabátban jártak az emberek, s a legtöbbször esett is. Sztupának már nem is kellett ébresztőóra, az ablak alatt ment el a buszvezető, annak a köhögésére, harákoló köpködésére ébredt, s pont annyi ideje maradt az első buszig, míg a sofőr a végállomáson megitta a kávéját, s elszívott még egy Symphoniát.

Jön három huszonéves pasi különböző párkapcsolati kudarcokkal, s arra jutnak, hogy problémáikra csak még több nő lehet az orvosság. E férfiak a paródiáig túlhajtott macsóságuk közepette is úgy beszélnek és viselkednek, mint a nők.

Az emberbarát gyógyszeriparról és a példás betegellátásról csak ritkán készülnek játékfilmek, nyilván azért, mert a sci-fiket más érdekli. A trükköző multikról, a multiknak hanyatt vágódó orvosokról és a gyógyszeripart támogató bürokráciáról viszont nem nagy kunszt filmet készíteni; a gyilkos kiléte közismert, a rendszer ellen fellépő kisembert meg rendszerint egy hatalmas sztár alakítja - esendő mosollyal és két számmal nagyobb szemüveggel.