„Olyan, mint a teniszezés” – Tom Hiddleston

Lokiként ő lett a fél világ kedvence a Thorból, de játszott már Woody Allennél vagy Spielbergnél is. Most Jarmusch vámpírfilmjében, a Halhatatlan szeretőkben látható. San Sebastián és Toronto filmfesztiváljain beszéltünk vele.

magyarnarancs.hu: Jarmusch halhatatlan hősöket ábrázol a maga sajátos hangvételével. Elgondolkodtál azon, hogy milyen lenne a halál nélküli lét?

Tom Hiddleston: Ahhoz, hogy az ember szeretni tudjon, el kell fogadnia, hogy elveszítheti azt, akit szeret. Élni annyi, mint szeretni. Ha pedig nem tudsz szeretni, akkor akár halott is lehetnél, mert az élet e nélkül semmit sem ér. Erről szól a történelem és a művészetek az idők kezdete óta. Azért ezek a vámpírok sem immúnisak a fizikai megsemmisülésre: a napfény kinyiffanthatja őket, nem?

magyarnarancs.hu: Képregénymozik hozták meg számodra a széles körű ismertséget. Nem olyan ez egy színésznek, mintha a játszótéri kardozós szerepjátékokhoz térne vissza?

TH: Eléggé csintalan humorérzékem van, ezért igazán élvezem, hogy ilyen mesebeli gonoszokat játszhatok. Ugyanakkor a képregényfilmeknek nem szabad túl sötétnek lenniük, különben a gyerekek nem tudják élvezni. Márpedig a cél az, hogy ők is bemenjenek a mozikba. Mielőtt belezúgtam Fellini, Rohmer, Buñuel munkáiba, én is a képregényszerű sztorikat bújtam. Supermanért és Indiana Jonesért voltam oda. Ennek is megvan a helye a kultúránkban.

Nekem óriási élmény, hogy egy Marvel-forgatásról szinte egyből Marokkóba repülhetek, hogy Jarmusch bűvöletében dolgozzak. Vagy hogy karácsony előtt egy nappal, a téli álomba szenderedő Londonban éppen ágyjelenetet forgathatok. Vagy kilenctől hajnali négyig egy torokrekedtető veszekedés eljátszásával tölthetem az éjszakát egy parkban. Az ilyen alkalmak miatt marad izgalmas a színészi pálya. A vágyam az, hogy éppúgy dolgozhassak szuperprodukciókban és művészfilmekben, mint Willem Dafoe vagy Ralph Fiennes. Az ilyen sokoldalú színészeket tartom a legtöbbre. A meló úgyis ugyanaz: hitelesnek lenni egy képzeletbeli kontextusban. És mindegy, hogy a partnerem a zöld háttér, amire majd számítógépes trükköket vetítenek, vagy egy hús-vér színész.

magyarnarancs.hu: Melodrámai szerepekben sem vallasz szégyent. Mennyire nehéz parancsszóra sírni?

TH: Pont azt élvezem a munkámban, hogy a filmbéli karakterek esendőségeit, gyengeségeit mutathatom meg.

magyarnarancs.hu: A való életben könnyen megerednek a könnyeid?

TH: Igen, főleg filmeken. És zenén. Meg akkor, ha embereket látok győzni.

magyarnarancs.hu: Akkor az olimpia nagy kedvenc lehet nálad.

TH: Bizony az. Amikor a húgom színésznőként mutatkozott be a West Enden, jól elsírtam magam a nézőtéren, olyan büszke voltam rá. A lelombozó szituációk érdekes módon nem ríkatnak meg. Akkor sírok, ha az emberek boldogok! Fura.

magyarnarancs.hu: Milyen volt Spielberggel dolgozni a Hadak útján készítésekor?

TH: Hogy milyen hatékonyan és gyorsan dolgozik, az egészen lenyűgöző. A film teljesen kész van a fejében, mielőtt elkezd forgatni. Ezért tudja olyan remekül mozgósítani a stáb összes részlegét. És kétszáz lovat! Mintha egy hadsereget vezetne. Az ebédszünetben és szombatonként bevonul a vágószobába, és már állítja össze a filmet. Ezen túlmenően a legalázatosabb, legnagylelkűbb rendező. Egészen meglepő az alázata a filmkészítés iránt. Időbe is telt, mire hozzászoktam. Amikor először találkoztunk, azzal kezdte: „Régen én is színész akartam lenni. De pocsék vagyok.”

magyarnarancs.hu: Színpadi és filmszínészként is bizonyítottál, melyik előadásmód áll közelebb hozzád?

Jarmuschnál, Tilda Swintonnal

 

TH: Vanessa Redgrave szerint él egy népszerű mítosz a fejekben, hogy a színész a színpadon tanulja meg a mesterségét, és ezt viszi tovább a kamera elé. Nála ez pont fordítva történt, többet tanult a kamera előtt, és a filmezés során elsajátított fogásokat tudta kamatoztatni a színpadon is. Persze, a színházat a nyelv vezeti. Az előadás az ideák és szavak elhangzásáról szól. A színészek a drámaíró benső dialektikájának különböző oldalait testesítik meg. Shakespeare-nél és Csehovnál gyorsan felveszed a fonalat. És mondod, mondod. Nincs helye a csendnek. A moziban arra kíváncsi a néző, mit gondolsz. Mi megy végbe a tekintetedben, milyen benső történések tükröződnek az arcodon. Akár szöveg nélkül. Itt mintha részletekbe menőbb lenne a színészi játék. Kenneth Branagh szerint a mozi a viselkedés médiuma, nem a színészkedésé. Mindig Michael Caine-t hozza fel példának, aki sosem játszik, csak viselkedik. És a kamera történetesen jelen van. Már-már dokumentarista módon rögzíti, amit csinál. Kenneth mindig azt mondogatta nekem a Thor forgatásán: „Kevesebbet csinálni, többet lenni.” Jó mantra.

magyarnarancs.hu: Nem száll inadba a bátorságod néha, amiért nálad sokkal tapasztaltabb színésznagyságokkal kerülsz össze?

TH: Legtöbbször úgy dolgozol együtt a színészkollégákkal, hogy előtte sosem találkoztatok. És valahogy mégis történik valami titokzatos dolog közöttünk... Az a bizonyos kémia. Sokat emlegetik ezt, de mi is valójában? Nem lehet definiálni. Köze van a bizalomhoz, a tisztelethez, és úgy érzem, a játékossághoz is. A filmbéli partnereiddel egymásra kell bíznotok magatokat, majd együtt elrugaszkodni. Az ilyesmit nem lehet tervezni. Kicsit olyan ez, mint a teniszezés. Abban sem tudod előre kigondolni a mozdulataidat. Mégis, ha a partnereddel jól passzoltok egymáshoz, pompásan megy a játék.

magyarnarancs.hu: Bő évtizedig tévéfilmekben voltál mellékszereplő. Aztán 2011-ben hirtelen bekerültél Woody Allen, Kenneth Branagh és Steven Spielberg filmjeibe. Mit kell ehhez csinálni? Vagy csak jó szerencse dolga?

TH: Ez is, az is. Jó ideje kopogtattam már az ajtókon, amióta 2005-ben kikerültem a londoni színművészetiről. Sok nagy film szereplőválogatásán vettem részt, és állandóan nemet mondtak. Nem maradt más, mint megrázni magam, lábra állni, és újra próbálkozni.

magyarnarancs.hu: Nem mindenki viseli jól a sorozatos elutasítást.

TH: Sok színész feladja, mert nem érzik képesnek magukat arra, hogy elviseljék. Miután újfent nem kaptál meg egy szerepet, amikor legközelebb beülsz a moziba, és látsz egy összecsapott alakítást, majd megpukkadsz a dühtől, amiért az a színész kapott egy lehetőséget, és nem használta ki rendesen. Mert természetesnek veszi, hogy módja van a megmutatkozásra, és már nem strapálja magát annyira. Amikor meghallgatásokon kilincseltem, a brit filmipar nem állt még készen arra, amit nyújthatnék. Ezért elszegődtem színházi produkciókba. A filmesek viszont éppen a színházba járnak új arcokat felfedezni. Megnéztek, és meglepődtek. „Ezt nem láttuk meg benned két évvel ezelőtt!” Máig kérdezem magamtól, miért fedeztek fel hirtelenjében a nagy rendezők? Spielberg nem látta a Thort. Terence Davies meg azt sem tudja, mi az!

Interjúnk Jim Jarmuschsal a Magyar Narancs április 17-i lapszámában olvasható!