A modern szervezett bűnözéssel már nem kompatibilis a hivalkodó életmód és a celebstátusz. A bűnözői hálózatok nemzetközivé váltak, tagjaik nem törekszenek a társadalom elismerésére, és a gördülékeny működés érdekében inkább rejtőzködnek. Jobbára eltűntek a régi vágású, nagy formátumú maffiavezérek, akik alatt szigorú hierarchiába rendeződve helyezkedtek el a bandatagok: a legtöbb szindikátus ma már decentralizáltabb, több különböző központtal és alvezérrel működik (többek között ezért is van nehezebb dolga a rendőrségnek). A Kray-mítoszt vizsgálva felmerül a kérdés: vajon kevésbé ijesztőbb, ha legalább ismerjük a szörnyeteg arcát – ha rá tudunk mutatni, és nem láthatatlanul, arctalanul sző át mindent?
A hatvanas évek Londonjában tevékenykedő Kray ikrek a klasszikus gengsztertípus utolsó képviselői közt voltak. Rendkívül tudatosan építették imázsukat (tv-interjúkat adtak, megíratták életrajzukat, közös portréjukat a menő divatfotóssal, David Baileyvel csináltatták), törekedtek a népszerűségre (sztárokkal és politikusokkal mutatkoztak együtt), luxuséletmódot folytattak, és a nép körében inkább rajongás, mint félelem övezte őket. Dillingerhez, Al Caponéhoz és a Bonnie Parker–Clyde Barrow pároshoz hasonlóan egyfajta népi hőssé, Robin Hooddá váltak – börtönbe kerülésük után évekig tartó kampány zajlott a szabadlábra helyezésükért.
Indul a boksz
| ||
Az ír, zsidó és roma felmenőkkel rendelkező Ronald és Reginald Kray 1933-ban született a londoni East End szegény, jobbára bevándorlók lakta munkásnegyedében. Mint sok más nélkülöző munkásfiú, eleinte ők is az amatőr bokszolásban látták a kitörés lehetőségét. Ám közben a helyi bandák balhéiba is belekeveredtek, kötelező sorkatonai szolgálatuk alatt pedig katonai börtönbe kerültek. Büntetett előéletük véget vetett épp induló profi bokszolói karrierjüknek. Ezután végleg a bűnözés felé fordultak: megvettek egy biliárdtermet Bethnal Greenben, és védelmi pénzt kezdtek szedni a helyi vállalkozásoktól. Az ötvenes évek végére terjeszkedni kezdtek: egyre több ingatlant és klubot vásároltak, többek közt az Esmeralda’s Barn nevű lokált. Ez a West End-i nightclub volt a kulcs a celebbé válásukhoz: London művészi, politikai és bűnözői elitje kezdte látogatni a helyet. Senki nem kérdezte tőlük, hogyan szerezték vagyonukat, és pillanatok alatt a hatvanas évek Swinging Sixties-szcénájának középpontjába kerültek.
Ezt nagyban segítette, hogy jól álcázták bűnözői tevékenységüket: jótékonykodtak, és ügyesen építették a bűnözői szubkultúrán kívüli kapcsolati hálójukat is. Keresték a sztárok, politikusok és üzletemberek társaságát, az Esmeralda’s Barnban megfordult Judy Garland, Barbara Windsor és George Raft (a harmincas évek gengszterfilmjeinek sztárja) is. A brit pletykalapok sem kímélték őket: a biszexuális Ronnie a londoni meleg szubkultúra ismert alakja volt egy olyan időszakban, amikor Nagy-Britanniában a homoszexualitás még bűncselekmény volt. A Sunday Mirror megszellőztette, hogy Ronnie-nak viszonya volt Lord Boothby tory politikussal, de a mindkét fél részéről érkező fenyegetések hatására a lap visszavonta a cikket. A sajtó ezután nem merte többé firtatni a testvérek ügyeit. A Boothby-botrányt a politikai ellenfelek sem tudták kihasználni: Ronnie-nak állítólag a munkáspárti Tom Dreiberggel is volt kapcsolata.
Örök börtön
| ||
A Kray ikrek karrierjét két gyilkosság pecsételte meg. Az egyiket a paranoid skizofréniában szenvedő, egyre kiszámíthatatlanabb Ronnie követte el: 1966-ban a Blind Beggar nevű kocsmában lelőtte a rivális Richardson-banda tagját, George Cornellt (aki előzőleg „dagadt buzinak” nevezte). Ezután Reggie leszúrta szervezetük tagját, Jack „The Hat” McVitie-t, aki kudarcot vallott bérgyilkosként. A két incidens új lendületet adott a testvérek nyomában loholó Leonard „Nipper” Read felügyelőnek (aki mellesleg a Bokszvilágszövetség és a Bokszvilágtanács alelnöke is volt). A detektív addig a szicíliai omertához hasonló dacos hallgatásba ütközött az East Enden: a lakosok vagy Krayék pártját fogták (paradox módon sokan bennük látták az impotens rendőrség alternatíváját), vagy féltek, de semmiképp sem álltak szóba a hatóságokkal. 1968-ra mégis elég bizonyíték gyűlt össze, és a Kray ikreket letartóztatták. Perük hatalmas médiaérdeklődés közepette zajlott, a közvélemény egy része a pártjukat fogta. Életfogytiglanra ítélték őket: Ronnie mentális állapota miatt 1995-ös haláláig kórházban maradt, Reggie-t pedig csak nyolc héttel a halála előtt engedték haza 2000-ben, amikor már a rákja miatt haldoklott.
Ám a testvérek története ezzel nem ért véget: a börtönből is tudatosan építették mítoszukat, interjúkat adtak, szellemírókkal íratták meg életrajzaikat (eredetileg Truman Capote-t akarták megkérni, akinek Hidegvérrel című műve lenyűgözte az ikreket). Ahhoz a gengsztergenerációhoz tartoztak, akiket már megihletett a 30-as és 40-es évek gengszterfilmes hulláma – a médiabeli reprezentációk alapján építették saját brandjüket is. Vágyuk szerint ők maguk is filmek sorát ihlették: Richard Burton Ronnie-ről mintázta Villain című filmjének főhősét, 1990-ben közreműködésükkel The Krays címmel életrajzi film született. A Whitechapel című brit sorozat második évadja pedig azt a legendát teszi tárgyává, mely szerint a testvérek megőrizték spermájukat, hogy életművük tovább élhessen. A széria kiforgatja a Kray-mítoszt: egy ikerpár, akik azt állítják magukról, hogy Ronnie fiai, lemásolják apjuk gyilkosságait, arra kényszerítve a rendőrséget, hogy újrajátsszák a múltat – egyszerre kell visszafelé és előrefejteni a szálakat, történészeket és detektíveket egyszerre bevetve. Az elfeledettnek hitt múlt pedig ott pihen a jelenben: sok East End-i lakos a mai napig nosztalgiával gondol a Kray testvérekre, a környék turisztikai bevételeinek nagy része pedig rájuk épül: sétatúrák és múzeumok őrzik emléküket.
Habár valószínűleg jobb celebek voltak, mint gengszterek.
