Magyar Narancs: Elég sajátos formáját választotta a hollywoodi filmdömping elleni fellépésnek: Maria de Medeiros részben saját magát, részben egy oknyomozó riportert alakítva egy elveszett belga filmrendező után nyomoz, s közben egy, a második világháborúig visszanyúló összeesküvést is felgöngyölít.
Frederic Sojcher: Belga vagyok, és az alapötletet is egy belga történet adta. 1938-ban az állam kidolgozott egy programot a hazai filmgyártás támogatására. Ennek hírét véve az amerikai nagykövet nem késlekedett felkeresni az elnököt, s szépen meg is kérte, hogy legyen olyan kedves leállítani a programot, mert ha nem teszi, annak súlyos gazdasági következményei lesznek. Konkrétan azzal jött, hogy ha a kormány meg találná lépni ezt a tervét, a General Motors kivonul az országból. Az ilyesmit a mi nyelvünkön úgy hívják, hogy zsarolás. Gondolkodóba ejtett az eset, hogy miért is vetemedett erre Amerika. Nem volt nehéz kitalálni. A mozi akkoriban jóval fontosabb szerepet játszott, mint manapság, s nemcsak a szórakoztatásban, de a tömegtájékoztatás terén is. És még egy fontos körülmény: Belgiumban akkoriban 150 millió mozijegyet adtak el évente, azaz egy főre átlagban 15 mozijegy jutott. Így már érthető az amerikaiak gyors fellépése.
MN: És mit léptek erre a belgák?
FS: Azt mondták: oké. Beadták a derekukat.
MN: És a franciák?
FS: 1946-ban Franciaország és Olaszország együttműködést kötött, egy egyedülálló koprodukciós megállapodást, hogy visszaverjék a hollywoodi inváziót. Ez persze nem tetszett Hollywoodnak. Ahogy az sem, hogy a háború után a franciák egy kvóta bevezetésével elkezdték védeni a saját filmjeiket. Eredetileg azt írták volna elő, hogy a moziknak az előadások több mint ötven százalékában hazai filmet kell vetíteniük. Ez kiverte a biztosítékot az amerikai filmiparban. A felszabadító csapatokat nem Hollywood küldte, ők legfeljebb Frank Caprát küldték, hogy propagandacélú háborús dokumentumfilmeket készítsen, de a felszabadítást követő amerikai ajánlat Hollywood érdekeit szolgálta. Az amerikaiak kölcsönért és adósságeltörlésért cserébe a kvóta csökkentését követelték. Roosevelttől származik a mondás, hogy küldjétek csak a filmeket, a termékek majd szép sorban követni fogják őket. Azaz először az amerikai filmek jönnek, a nyomukban pedig az amerikai életforma elmaradhatatlan kellékei. Le is vitték a kvótát 25 százalékra. Ez volt a hírhedt Blum-Byrnes-megállapodás.
MN: Amire válaszképpen következett egy több mint tízezer fős megmozdulás.
FS: És olyanok álltak a tiltakozás élére, mint Jean Marais, Simone Signoret vagy Jacques Becker. Egy több mint tízezres felvonulás, és mindez a filmek védelmében! Igaz, nem csak művészi tiltakozásról volt szó. Olyan, teljességgel ellentétes indíttatások találkoztak, mint a francia kommunisták Amerika-ellenessége, illetve a nagyon is kapitalista alapon álló francia filmipari potentátok félelme a piacvesztéstől.
MN: A filmjében megjelenik egy fiktív, nagy politikai befolyással bíró amerikai figura, aki hol Rooseveltnek súg filmes ügyekben, hol Hitlerrel bratyizik. 't ki ihlette?
FS: Részben, de egyáltalán nem egészben Jack Valenti, az MPAA (Motion Picture Association of America) korábbi, nagy hatalmú elnöke, aki 30-40 éven át képviselte Hollywood érdekeit szerte a világon, s arról győzködte a kormányokat, hogy nyissák meg a piacukat az amerikai filmek előtt. Valenti persze csak annyiban hasonlít a filmbeli McBridge-re, hogy Hollywood erős embereként nagyon határozott célokkal lépett fel az amerikai film érdekében. Előtte is voltak hasonló nagykövetei Hollywoodnak, a filmipar és a politika már a stúdiórendszer kezdeti szakaszában kereste egymás barátságát, Hollywood és az amerikai belügy között is megvolt a kapcsolat, de ült már hollywoodi sztár is az elnöki székben; Ronald Reagan volt a neve.
MN: Maria de Medeiros egy elveszett filmrendezőt keres. Mint archívumokban kutakodó filmtörténésznek, voltak hasonló felfedezései?
FS: Írtam egy könyvet a belga film történetéről, úgyhogy nem idegen nekem az ilyen búvárkodás. Felfedeztem például egy belga filmest, aki kizárólag a saját örömére, saját zsebből készített játékfilmeket, amiket sosem vetítettek a mozik. A rendezőt, és higgye el, nem viccelek, Jean-Jacques Rousseau-nak hívják. 5 egész estés és 45 rövidfilmet készített, önmaga és a barátai szórakoztatására, illetve később faluról falura járva mutogatta őket egy sátorban. Volt normális, polgári foglalkozása is, közhivatalnokként dolgozott egy kisváros önkormányzatában.
