Most is három különálló történetet látunk, összefonódásról azonban szó sincs. Egy egészen rövid etűdben angyalarcú kislányok fantáziálnak a mutogatós férfiról, s a rendőrségen bevádolják az első arra járó szerencsétlent - merő unalomból. Mire hajszolt anyukájuk megjelenik, és semmire sem való korholásokat vág fejükhöz, ők már megtapasztalták az árulkodás édes ízét. A második történet egy dokumentumfilmes triót követ Dél-Macedónia elnéptelenedett falvaiba. Az egyik településen már csak ketten élnek, de ők sem állnak szóba egymással, pedig testvérek. Az operatőrlány visszatér a vénséges anyókához, s mi szűkszavú beszélgetésekből értjük meg, hogy egyetlen ember halálával milyen visszavonhatatlanul van vége egy egész világnak. A harmadik epizód valóban dokumentumfilm, a gyermekkori traumái miatt nagymamákra specializálódott kicevói sorozatgyilkos történetéről. A céltudatos újságíró és büszke családfő öregasszonyokat erőszakol és csonkít meg, míg le nem leplezik, majd a börtönben egy vödör vízbe fojtja magát.
Bizonyára a címben emlegetett anyamivolt kéne, hogy összekösse a három, minden tekintetben eltérő etűdöt, egyéb támpontot az értelmezéshez nem ad Mancevski.
Formai igényességét tekintve remekmű, gondolati koherenciáját tekintve helyzetgyakorlat az Anyák. Pedig a színészek hibátlanok: az első rész gyerekszereplői naivak és ártatlanok, ugyanakkor kegyetlenek és romlottak is; a középső epizód főszerepét két rendkívül (bár egészen más értelemben) szép nő, a fiatalság életörömétől kicsattanó Ana Stojanovska és a kopár vénséget sugárzó jóságával átszellemítő Ratka Radmanovic hozza emlékezetesen. Vladimir Samoilovski operatőr drámai szuperközelikkel és balladai nagytotálokkal ad teret és távlatot az eseményeknek, úgy tudatosítja a nézőben a mikrotörténések kisszerűségét, hogy azok mégis megőrzik az emberélet méltóságát. Tökéletes a vágás ritmusa is - nem volna hát semmi baj, csak éppen a műegész hullik szét.
Az Anjou Lafayette bemutatója
