Magyar Narancs: Eredetileg a bordélyházak újranyitásáról akart filmet csinálni. Ezek szerint újra kinyitottak?
Bertrand Bonello: Nem nyitottak ki, pedig minden második évben felmerül a téma. De csak a szájak járnak, nem történik semmi. Persze hogy nem, mert senki sem tudja, mitévő legyen. Az addig világos, hogy a cut and paste technika nem működik, a boldog békeidők kuplerájszisztémáját lehetetlenség a mába átültetni. Utópiát pedig nem akartam csinálni, másképp viszont ma még elképzelhetetlen a bordélyházak megnyitásáról filmet készíteni. A másik ötletem az volt, hogy 1946-ba helyezem a történetet, ez volt a francia bordélyok bezárásának éve. Aztán ezt is elvetettem, és az 1900-as századfordulóig mentem vissza.
MN: Boldog békeidők, boldog, békés bordélyházak, ahová művészek és arisztokraták járnak, ahová az apák érettségi ajándékként befizetik a fiaikat. Meglehetősen romantikus képzetek maradtak fenn a fin de siécle bordélyvilágáról.
BB: Persze, hiszen főleg a kuncsaftok, a férfiak beszámolói ismertek, és nekik ez valóban felettébb idilli helyzet lehetett, többnyire ilyen színben is örökítették meg. Én azonban a nők történetét is el akartam mesélni. A pezsgő ettől még pezsgő marad, de oda akartam tenni mellé a női kínokat is.
MN: Hol talált rá a korabeli prostituáltak történeteire?
BB: Rendőrségi jelentésekből, naplókból, levelekből bogarásztam ki a részleteket. Sokat forgattam a híres feminista újságíró, Laure Adler könyvét is, amit a bordélyok hétköznapi életéről írt. A részletek megszállottja vagyok, a legapróbb részleteket is tudnom kellett, azt is, hogyan étkeztek vagy mosakodtak a lányok. A festmények is sokat segítettek, főleg a rossz festmények. Nem a híres mesterek munkái, hanem a másodosztályú művek: sok részletgazdag, de rossz festmény maradt fenn a bordélyok életéről. Egyébként a mozi is hamar felfedezte a prostituáltakat, öt évvel azután, hogy a mozgókép megszületett, már megvolt az első olyan film, egy rövidfilm, amiben egy utcai prostituált szerepel. A filmkészítők közül talán Mizoguchi tudta a legtöbbet a prostituáltak világáról, utolsó filmje, A szégyen utcája igazi remekmű. Az ázsiai filmkészítők mintha közelebbi viszonyban lennének ezzel a világgal, mint mi, európaiak. Hou Hsiao-hsien filmje, a Flowers of Shanghai is nagyon szép ebben a témában.
MN: Szép dolog kutakodni az archívumokban, festményeket tanulmányozni, de mi a helyzet a személyes élményekkel?
BB: Hogy voltam e bordélyban? Voltam. Kettőt-hármat magam is meglátogattam Svájcban. Párizsban már nem nagyon vannak ilyen intézmények. Nem volt különösebben nagy élmény, sokkal nem vitte előre a felkészülést.
MN: A megboldogult, régi párizsi bordélyok közül melyek történetét tanulmányozta behatóbban?
BB: Három luxusbordély szolgált mintának. Híres és híresen drága hely volt a Le Sphinx, aztán ott volt a One Two Two, és a rue Chabanais-n működött a Le Chabanais. Sokat járt ide a walesi herceg is, aki később VII. Edward néven lett angol király. Pezsgővel teli kádban szeretett fürdőzni, ez tehát egy létező szolgáltatás volt, nem én találtam ki a film kedvéért. A századforduló környékén hatvan elegáns bordély működhetett Párizsban, ez a szám aztán lassan csökkenni kezdett, ahogy a prostitúció is változott, s terjedni kezdett az utcai strichelés. Szalonélet, pezsgő, kiváló konyha, jól társalgó, szép lányok - ez volt a bordélyok luxusszintje. Az előkelő helyek a társasági élet központjai is voltak, olyanok, mint az angol klubok, csak itt a szex is a szolgáltatások közé tartozott. A számlát havonta rendezték. Aki ide járt, nem csinált titkot belőle, a férjek elmondták a feleségüknek, hová mennek. Nem volt tabu, nem volt titok. 110 évvel ezelőtt így festett a helyzet, de már a húszas évekre jelentősen átalakult a prostitúció.
MN: A filmbeli bordélyt benépesítő lányokra hogy talált rá?
BB: Kilenc hónapomba került, míg megtaláltam valamennyit. Olyan lányokra volt szükségem, akik kompatibilisek 1900-zal, ugyanakkor nagyon maiak is. Párizs minden színésznője prostituáltat akart játszani a filmemben, a legtöbbjük azonban csak azért jelentkezett, mert kurvát játszani legalább olyan cool, mint ahogy junkie-t. Ezektől a lányoktól aztán udvariasan elköszöntem. Az első belevaló lányt még úgy-ahogy egyszerű volt megtalálni, de az utána következőkkel már jóval nehezebb volt. A lányoknak nemcsak önmagukban kellett beleilleniük a századfordulós bordélyházi miliőbe, de passzolniuk kellett a többiekhez is. Az utolsónak kiválasztott tizenkettedik lánynak tizenegy másik lány mellett is jól kellett mutatnia. Van köztük klasszikusan képzett színpadi színésznő, és van teljesen amatőr. Van köztük producer, és van hivatali dolgozó is. Változatosságot akartam, de harmóniát is. A virágszálaimnak csokrot kellett alkotniuk. A kuncsaftokat pedig a filmes haverjaim játsszák; nem mondhatja senki, hogy nem hívtam fel a figyelmet a prostitúció és a filmkészítés rokonságára.
Kritikánk a Bordélyházról itt olvasható.
