Amikor Sztupa és Troché belekeveredtek a nagy tömegbe, nem vesztek el benne...
A The Old Way című westernben Nicolas Cage egy visszavonult pisztolyhőst alakít, aki lányával az oldalán kénytelen ismét fegyvert ragadni, egykori ellenfelének fia ugyanis bosszút esküdött ellene. A film rendezőjével a független filmkészítés nehézségeiről és szépségeiről beszélgettünk, és persze arról is, milyen együtt dolgozni egy olyan kétes legendával, mint Cage.
Amikor Sztupa és Troché előkészítették a vágányszabályozást, olyan volt az, mint egy nagy piknik, egy furcsa kirándulás vagy éppenséggel egy kalandtúra, ha mai szót keresünk rá.
Nem olyan nemes, mint a ló, (egyesek szerint) nem olyan intelligens, mint a kutya, nem beszélve arról, hogy fennköltségben mennyivel elmarad az olyan vadaktól, mint a szarvas vagy a farkas.
Amikor Sztupa és Troché motorbiciklire szálltak, a nagymamának öltöztetett Ómafa pattant az oldalkocsiba.
A Keresés című, 2018-as thriller kizárólag egy számítógép képernyőjén játszódik. A rendhagyó koncepciójú film Eltűnt címmel kapott folytatást, amelyben egy kamasz lány igyekszik felkutatni a dél-amerikai nyaraláson eltűnt édesanyját – mindezt ugyancsak képernyőképeken keresztül követhetjük. Az Eltűntet a Keresés vágói, Will Merrick és Nick Johnson rendezték – az előbbivel beszélgettünk.
Miután a Vasembertől Amerika kapitányig minden népszerű hősét vászonra vitte, a Marvel a kevésbé ismert szereplői felé fordult: így érkeztek a mozikba a galaxis őrzői és így született a Hangya is.
A menő nagyvárosi nőfaló, aki a szíve mélyén érzelmes férfi, illetve a túlaggódó kertvárosi anyuka, aki nem tudja magáról, hogy valójában szexideál, régóta barátok.
Vannak kémthrillerek, amelyek furfangos meseszövésükkel mindig egy lépéssel a lassú észjárású néző előtt járnak (Utolsó befutók), mások viszont túlbonyolított, zavaros cselekményükkel csak imitálni tudják ezt.
Vörösbe öltözött, vörös zászlókat lengető fiatalok tömegei ünneplik a párizsi utcákon François Mitterrand 1981-es választási győzelmét. Ahogy a főszereplő csonka család ámulattal, egy autó belsejéből szemléli a tömeget, sejthetjük, hogy Mikhaël Hers szándéka nem a mély politikai analízis. A hosszú Mitterrand-éra megmarad hangulatos háttérnek, miként a 80-as évek zenéje és kulturális szövete is. Ami azt illeti, a rendezőt az érzelmi mélyfúrások sem izgatják túlzottan; bár évtizedes léptékkel dolgozó, küzdelemmel terhes családtörténet bontakozik ki a szemünk előtt, az Éjszakai átutazók meglepően könnyedén és könnyű szívvel tekint a Davies família sebeire és gyógyulására.
Vannak olyan alakok Hollywoodban, akiktől a néző a korábban átélt extrém magasságokat (és mélységeket) várja. Ilyen alak, sőt az egyik legilyenebb Darren Aronofsky, azon kevés rendezők egyike, akinél a filmjeire adott „soha többet nem nézném meg” nem negatív kritika, hanem dicséret. Nem csoda tehát, ha minden megmozdulására ugrik a közönség, ráadásul a függők öt éve kapták legutóbbi adagjukat – igaz, az Anyám! kis híján aranylövés lett. Az elvárások tehát az egekben, ami sok rendező számára a bukásnak ágyazna meg, Aronofskynak azonban nem szokott gondot okozni a túlzott PR. És A bálnával sem ez volt a gond. Hanem az, hogy a tőle megszokott dolgok helyett ezúttal egy giccsel felütött drámát kapunk, amely sokak számára ugyan még így is óriási élmény, de akadnak páran, akik a film után másnap megmagyarázhatatlan fenéktáji fájdalommal ébrednek.
