Az erősen feminista lengyel rendezőnő hazájában már készített filmet Ő címmel, erre utal vissza most az Elles, azaz Ők (nők, átvitt értelemben: nőnem, nőneműek; továbbá egy népszerű magazin, többes számban), amely főnév neme nem adható vissza ugyan magyarul egyetlen szóval, de azért volna rá kevésbé primitív megoldás.
A francia filmben kiváló színésznők küzdenek megíratlan szerepekkel. Mindenekelőtt Juliette Binoche mint a címben is megidézett magazin újságírója, aki épp az egyetemistaprostitúcióról ír oknyomozó cikket. A helyzet szociológiáját több oldalról is ismerhetjük. Legutóbb a Call girl című szlovén film járta körül a jelenség borzongatóbb, szenzációsabb oldalát (mellesleg ez is egy hülye "magyar" cím; az eredeti Slovenka még többértelmű volt). Jelen produkcióban azonban az újságírónő magánéleti vívódásainak beemelése a probléma mélyebb szintű megközelítését ígéri. Azt, hogy nem elégszik meg a prostitúcióról szóló szívbemarkoló vagy gyomorfordító, de mégiscsak: klisékkel. Hőse magabiztos, profi zsurnalisztából a szemünk láttára válik sebzett, kiszolgáltatott, menekülő kislánnyá, pusztán a prostituáltként dolgozó egyetemistákkal folytatott, egyre bensőségesebbé váló beszélgetések hatására. Az önmagának is feltett kérdésekre (boldog vagyok-e?, szeretnek-e engem?, én vajon szeretek-e?, van-e még bármi igaz a kapcsolataimban?) ugyanis sok-sok keserű nemmel kénytelen válaszolni - csak ő kénytelen tovább játszani a sikeres értelmiségi, szerető feleség és aggódó anya szerepét.
A film nagy gesztusokkal keni föl a sűrű életanyagot, van benne pszichológia és szociológia, reminiszcenciák Bergman, Kieslowski, Egoyan és mások műveiből, valami kihívó feminizmus és rengeteg, nagy felismerésként előadott közhely: a munkájukba temetkező, titkon pornót néző és fiatal lányok után szaladgáló vagy róluk legalább fantáziáló férfiakról; neveletlen, elkényeztetett, hisztérikus gyerekekről; a dolgozó nő magányáról. Leginkább azonban csak az ambíció látszik, hogy a néző képébe legyen vágva valami - ami azonban sem nem eredeti, sem nem egyedi. Mivel ehhez a belülről építkező, kiérlelt, katartikus mondanivaló hiányzik, a rendezőnő külsődleges hatáskeltéshez folyamodik, amelyet leginkább a különféle aktusok hosszas, bár sosem explicit ábrázolásával vél megoldani. Tudja, milyen a kép. Beállításai hibátlanok, zaklatott a plánozás, drámaivá váló szürkeségekből lapos fények emelik ki a szereplőket. De aligha van tisztában vele, hogy mi a kép. Merő hatáskeltő eszköznek tekinti, akár a zenét.
A Szuez Film bemutatója
