Magyar Narancs: A hőse hívatlan vendégként temetésekre oson be. Nem volna jobb dolga?
Gus Van Sant: Szülei halála miatt szükségét érzi, hogy egyfolytában olyan emberek közt legyen, akik gyászolnak. A nehéz helyzetbe került emberek gyakran vadidegenekkel barátkoznak össze, mert ez kiragadja őket abból a levertségből, ami meghatározza a saját környezetüket, családjukat. Nem annyira a halálról szól ez a film, mint inkább arról, ki hogyan kezeli.
MN: Hol talált rá a férfi főszereplőre, Dennis Hopper fiára?
GVS: Kicsit nehéz volt lokalizálni, mert Berlinben festegetett. Eddig csak színházban játszott, filmen még soha. De pont ez kellett: tiszta lappal indul, a közönségnek nincsenek előítéletei. A két főszereplővel két hétig próbáltuk a jeleneteket, naphosszat beszélgettünk olyan dolgokról, amiknek semmi közük a filmhez, meg csatangoltunk a városban.
MN: Mármint Portlandben, amely visszatérő "szereplő" a filmjeiben.
GVS: Sokáig éltem ott, csak a tanulmányaim elvégzése után mentem Hollywoodba. De nem indult be a karrierem, úgyhogy harmincévesen visszaköltöztem Portlandbe, ahol végül egy századelőn épült viktoriánus ház tulajdonosa lettem. Majdnem belekerült Az utolsó napokba (2005) mint helyszín, de addigra már eladtam. Szerettem a város atmoszféráját, Amerika mikrokozmosza: van benne egy kis bűnözés, orosz maffia, kétes éttermek, meleg lakosság, hajléktalan fiatalok, de mégsem olyan veszélyes, mint, mondjuk, Seattle vagy San Francisco. A Mala Noche a szegénynegyedben játszódott, amit nem ismertem igazán. Úgy festett, mint egy fantasy, de végül megismertem ezeket a figurákat, és az ő szemszögükből kezdtem továbbszőni a filmjeimet, mint a Drugstore Cowboy és az Otthonom, Idaho. És valahogy mindig melankóliába torkolltak a történeteik.
MN: Miért nem indult be a karrierje?
GVS: Írtam akkoriban egy forgatókönyvet: üzletemberekről szólt, akik valójában vámpírok. Vállalati vámpírok. Ekkortájt kezdtem foglalkozni az elővárosi életszelettel, de a megírt figurák egy része a szüleimre emlékeztetett, ezért gyorsan fiatalabb szereplőkre váltottam. Az ügynökök, akik elolvasták a könyveimet, nem tudtak mit kezdeni velük, mert sosem hallottak olyasmiről, hogy sulifilm. Csak 1979 táján, Roger Cormannek köszönhetően jöttek divatba a sulifilmek, igaz, akkor is a horror műfajban.
MN: Miért izgatja ez a tizen-huszonéves korosztály?
GVS: Izgat az életkor, és érdekel a tiniszex is mint téma. Ebben a periódusban még minden izgalmas. Próbálunk leválni a mentorainkról, de nincs még kiforrva az értékrendünk és az életvitelünk. Magadra vagy utalva, és igyekszel megtalálni, hova tartozol. Amikor a szüleid megkérdezik, hova mész, nem árulod el az igazat, mindig valami kamu indokkal lépsz le, mert nem akarod, hogy belelássanak az életedbe. Ekkor a legélénkebb a kreativitás is. Gondoljunk csak Rimbaud-ra! Később már begyöpösödünk.
MN: Azért fiatalon sem minden fenékig tejfel. Az Elefántban (2004) ekkor jön el a gyilkolászás ideje.
GVS: Ott nem adtam egyértelmű magyarázatot arra, hogy miért kezdenek öldöklésbe. Hagytam, hogy a néző következtesse ki az indítékokat. A precíz jellemábrázolás beleveri a nézőbe, hogy mit gondoljon a cselekményről és a hősökről. Egyébként is, ezekben a szuburbiai iskolákban könnyen megeshet, hogy már 16 évesen az az érzése valakinek, hogy az élete nem több egy vesztes játszmánál.
MN: A gyilkosság aktusa is visszaköszön több filmjében (Pszicho, Paranoid Park). Izgatja?
GSV: Voltak visszatérő rémálmaim, amikor öltem, de végül nem derült fény a szörnyű tetteimre. Rémes élmény. Megkönnyebbülés felébredni. Rájövök, hogy az egész nem igaz. Kamaszkoromban is történtek olyan dolgok, amikről azt reméltem, soha nem fognak kitudódni. Ezt az érzést vittem bele a Paranoid Parkba.
MN: Ötvenéves volt, amikor a Gerryben szakított a hagyományos filmnyelvvel.
GVS: A Sátántangó adta a lökést. Elkezdtem minimalista eszközöket használni, mert ezeket sokkal valósághűbbnek éreztem, mint a szépen kikerekített párbeszédes jeleneteket. Akik hatással voltak rám, Tarr, Jancsó, Angelopulosz, mind azon mesterkedtek, hogy felforgassák a hagyományos, D. W. Griffithtől örökölt filmnyelvet.
MN: Bevett szokása, hogy pályakezdőkkel forgat.
GVS: Bízom bennük. Valahol úgy érzem, hogy közéjük tartozom. Nem hiszem, hogy legbelül felnőttem volna. Több színésszel, festővel beszéltem már erről, akik hasonlóan éreznek. Általában a show-businessben lehet ilyet hallani, hogy a mi fajtánk megőrzi a gyerekségét. Nem vagyok biztos benne, hogy ez gyakori jelenség.
MN: Elhozta Torontóba azokat a musztereket, amiket River Phoenixszel forgatott az Otthonom, Idahóboz. Miért?
GSV: Amikor James Franco eljött a Milk portlandi premierjére, és említettem, hogy megvannak a régi muszterek River teljes alakításáról, az összes beállítás, amit vele vettünk fel, elhatározta, hogy visszajön megnézni. Két napot töltöttünk e tekercsek nézegetésével. Világéletemben úgy filmeztem, az egész jelenetet négy-öt beállításból vettem fel, teljes hosszában. E hosszú beállításokból vágtam össze a jelenetet, ami, ugye, rövidebb snitteket eredményezett. Csak a Gerrytől kezdve használtam hosszú beállításokat, és ahogy néztük ezeket a régi felvételeket Riverrel, kiszaladt belőlem: "Milyen jó lenne ezeket hosszú snittekként összevágni." Megcsináltuk.
MN: Húsz év telt el az Idaho óta.
GSV: Az öregedés a biológia része. A tested veszít az erejéből, az adrenalin sem jön akkor, amikor kellene. Elfelejtesz dolgokat. Például szavakat, egyszerű alapkifejezéseket. De valószínűleg előnyei is vannak az öregedésnek.
