A vesszőt hevíteni könnyű volt, szalonnasütés szalonna nélkül, gyerekjáték. De az igazán jó vesszőért ki kellett menni a szőlőbe (úgy mondták, a szöllőbe, mindig valamit „úgy mondtak”), s Troché azt nem szenvedhette. Hovatovább utálta egyenesen. Feltört benne ilyenkor a múlt, meglehet, egy soha nem volt múlt, vagy a rosseb tudja. S törjön az fel mégoly bukolikus képekben, a sorok között teli puttonnyal rikoltozó férfiak, csengve kacagó nőszemélyek alakját öltve, Troché akkor sem állhatta. Annál is kevésbé, mint amikor hajladozásból előfolyó derékhasogatásban, estére kilógó nyelvben jelent meg mindez. Csak hát, amikor Sztupa és Troché meghajtották, megtekerték az álomvesszőt, jóra fordult minden, még Mohács is. Könnyűek lettek a léptek, az álmok, nappal ment minden, mint a karikacsapás, és balzsamosak voltak az éjszakák. Sztupát a múlt nem zavarta, még ha fel is tört volna neki is, de nem tört fel. Ha Troché nyavalygott, hogy így a rohadt múlt meg úgy, mindig csak a szőlőbe menet, néha ő is megpróbálta, mi lesz vele, ha arra gondol, hogy a tűző napon szedték fel a dinnyét, s hordták le a pincébe, hogy kihűljön, majd rakták a kocsira a szalma alá, de egy pillanat alatt ott tartott, hogy ő bizony nem lékelt a csinosabb menyecskéknek, csak esküdött igaz hitére, hogy olyan lesz az, mint a méz, s ha véletlenül nem, akkor csaló, és legközelebb a fejéhez vághatják. Aztán persze hülye arccal nézett magára, hogy hogyan is tud ő olyan szavakat használni, hogy menyecske. Pláne a saját etetésére, úgyhogy tovább nem is foglalkozott soha ilyesmivel, pedig amikor mentek a vesszőért, mindig látta Troché pofáján, hogy legszívesebben hagyná az egészet. Ne legyen meg az egyedül alkalmas vessző, hajtsa, tekerje meg a radai, ne forduljon jóra nappal és éjszaka, legkevésbé Mohács. Csak hát ők is, és adott esetben a minden bátorságukat összeszedni olykor képes üzletfeleik is veszekedtek az álomvesszők után. Hajtsad meg, tekerd meg, fond bele a hálót, tépd ki azokat a tollakat, s döfködd a szívibe! Hajrá, csináld, kérlek, kérlek. S amikor már nekik is nagyon kellett, Sztupa előkereste az öreg kesztyűjét, és mint valami kosztümös marhaságban, képen legyintette vele Trochét, aki a széfhez lépet, s előhalászta a magáét. Képzelhetik, mi lehetett abban a széfben, melynek kombinációjával mindig oly hosszan és oly tudományos pofával mesterkedett Troché, tette hozzá Ómafa, valahányszor elmesélte ezt a történetet.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
