A fővárosból egy halászfaluba kerülő fiúnak durva férfiak és hiába vágyakozó nők, alkoholisták és agresszív lúzerek között kell végleg pontot tennie énekeskarrierje végére. A rigóról elnevezett, valóságban is létező reykjavíki férfikórus gyermekrészlegének szopránja nem követheti Afrikába küldetéstudatos mamáját. Az évek óta nem is látott papa viszont, aki elbaltázott életét olykor kanmuris kicsapongásokkal próbálja elviselhetővé tenni, mindössze a halfeldolgozó üzem és a kisvárosi középiskola perspektíváját bírja nyújtani kamaszodó fiának. Aki nem is tud más lenni, mint idegen a magakorúak biciklikunsztok, ócska piák és primitív macsóskodások által meghatározott közegében, ahol a legizgalmasabb élmény egy tengerparton, nagykabátban végigvacogott Szent Iván-éj, a végén veréssel.
A mai izlandi film legfőbb erénye a sötét, baljós atmoszféra megteremtése – a táj zord, az emberi közeg sivár, a népek szótlanok, de villámlik a szemük és eljár a kezük –, a lefojtott, szűkös horizontú életek kis drámáinak átélhetővé tétele. Ez az alig másfél órás, a szükségesnél mégis jóval hosszabb film is ugyanezekre a mára már túlságosan is bevált toposzokra épít. Ám a tempó lassúsága nem a feszültséget növeli, inkább vontatottnak hat, a kietlenséget ellensúlyozni hivatott, csakugyan torokszorító szépségű jelenetek (magányos éneklés az elhagyott hőerőmű üres hangárjában) inkább belesimulnak a nyomottságba, a film végi, valódi szeretetet és elfogadást kifejező emberi gesztus pedig, bármennyire katartikus is, nem felépül, hanem csak úgy bekövetkezik.
Forgalmazza a magyarhangya
