Magyar Narancs: Daisy Edgar-Jones, Jacob Elordi, Will Poulter… generációjuk legtehetségesebbjei és napjaink legnagyobb sztárjai közé tartoznak. Mindig is őket képzelte el a Vágtázó lovakról főbb szerepeiben?
Daniel Minahan: Mindegy, min dolgozom vagy mit olvasok, a fejemben mindig látnom kell egy színészt az adott szerepben. Ezúttal például Muriel úgy jelent meg előttem, mint Natalie Wood, Julius pedig mint Warren Beatty. Mivel azonban ők nem voltak elérhetők, szerencsések voltunk, hogy az előbbire megszerezhettük Daisy Edgar-Jonest. Ő volt az első, aki aláírt, én pedig azonnal tudtam, hogy tökéletes lesz, ugyanis a koronavírus-járvány alatt úgy éreztem, hogy a barátommá vált: izgatottan néztem őt, és vele együtt sírtam a Normális emberekben. Egyértelmű volt, hogy képes lesz egy olyan komplex alakot megjeleníteni, mint Muriel, és még izgalmasabbá, még szimpatikusabbá tudja tenni őt.
Ugyanez volt az érzésem Jacob Elordival kapcsolatban; nagyon izgatottak voltunk, amikor ő is aláírt. Miután ők megvoltak, elkezdtük tesztelni velük más színészeket, hogy lássuk, hogyan működik a kémia. A Henryt alakító Diego Calvát egy független filmben, és persze a Narcos: Mexikóban is láttam, és a Jacobbal lejátszott próbája után el sem tudtam volna képzelni mást a szerepre – csakhogy időközben elég nagy sztárrá vált. De így is sikerült meggyőznöm őt. Igazi, lélekkel teli színész, tele természetességgel, az a típus, akiről nincs is olyan felvétel, amelyet ne lehetne használni. Ezután érkezett a Sandrét alakító Sasha Calle, aki beküldött magáról egy felvételt, csakúgy, mint sokan mások – ő viszont valósággal kiugrott a többiek közül. Az utolsó volt a casting során Lee szerepe, mivel ez a legtrükkösebb: ő a film egyfajta antagonistája, de egy elképesztően szimpatikus figura. Rengeteg színészt meghallgattam, aztán valaki javasolta nekünk Will Poultert, aki egyetlen meeting alatt bebizonyította, hogy kellő méltóságot tud kölcsönözni Lee-nek. A regényben csupán mellékszereplő, de mi szerettünk volna nagyobb teret adni neki.
MN: A film leginkább az 50-es évek filmjeihez, például Douglas Sirk alkotásaihoz hasonlít, Jacob Elordi pedig kiköpött Montgomery Clift.
DM: Eleinte épp ennek akartam ellene menni. Annyi gyönyörűen elkészített, múltidéző filmet láttunk már, amelyek Douglas Sirk örökségét viszik tovább! Én végig azon igyekeztem, hogy valami jelenkorit hozzak létre, ne a múlt utánzatát. Szóval mindent megtettem, hogy elkerüljük az 50-es évek koppintását, de amikor a szereplőid ruhája és frizurája is olyan, mint az 50-es években, és a helyszínek is ezt a korszakot idézik, menthetetlenül olyan érzésed lesz, hogy egy 50-es évekbeli filmet nézel. Ez csak menet közben esett le. Az első jelenetet forgattuk, ahol Muriel találkozik Juliusszal: épp cigarettázik, majd az ablakból letekintve meglátja, hogy a férfi az autóján ücsörög. Egyszer csak belém hasított: de hiszen ez az a jelenet a Piknikből, amikor Kim Novak először pillantja meg William Holdent! Úgy éreztem, ez valahogy az alapanyag velejárója. Shannon Pufahl regénye jócskán merít az 50-es évek filmjeinek toposzaiból: ott van benne a szerencsejáték, a szerelmi háromszög, a melodráma és a krimiszál is. Szóval ma már inkább hízelgőnek tartom, amikor a Vágtázó lovakrólt Douglas Sirkhöz hasonlítják, még ha eredetileg nem is ez volt a célom.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
