Az élet szép alkotójaként learatott minden babért: az Oscar-gálán a széksorok tetején ugrándozott, a cannes-i díjkiosztáson leborult a földre a zsűrielnök Scorsese elé, és csókolgatni kezdte méregdrága bőrcipőjét. Ha nem a nyilvánosság előtt szerepel, jóval visszafogottabb, ám széles gesztusai és lehengerlő szóáradataÉ mondhatom, originális. A Pinocchio, A szörnyeteg, a Johnny Stecchino rendezője, az utolsó Fellini-film, A Hold hangja sztárja valójában bohócnak álcázott forradalmár. E héttől pesti mozikban prédikál az iraki háborúról a Tigris a hóban című filmjében.
*
Magyar Narancs: Fellini azt mondta önről, annyira érzékeny, hogy bohócnak kell tettetnie magát.
Roberto Benigni: Nem tudtam róla. Áldom érte. Szeretem, ha a bohócok közt tartanak számon, ők szabadon beszélhetnek életről-halálról. És komolyan.
MN: Igaz, hogy a maestro önt kérette magához a halálos ágyán?
RB: Nem pontosan. Meglátogattam, de közvetlenül azután, amikor kapta a szívinfarktust. Jól akarta érezni magát, hát magához rendelt.
MN: Honnan a Tigris a hóban ötlete?
RB: Természetesen egy szerelmi történetből indultam ki. Mindig a szenvedéllyel kell kezdeni. Egy szikrával. Aztán ott a háború, ami a probléma, és egyben egy másfajta szenvedély. A tigrissé vált ember fenyegetése. A művész kötelessége, hogy mélyre hatoljon a kiválasztott témában, és megértse a jelenségek okait. Hogy miért van az, egy Bush, egy Napóleon, egy Caesar, egy Nagy Sándor, egy Mussolini szomjazza a háborút? Nem dokumentarista vagy akár bármilyen ideológiai szempontból. Mindenki más ezt teszi. Van azonban egy országút, ami teljesen üres: oda ritkán mennek, hogy úgy meséljenek történeteket, mint Balzac vagy Stendhal. Az emberi szenvedély nem kontrollálható, márpedig mindenfajta diktatúra erre törekszik. A hatalom mindig igyekszik elrabolni tőlünk a vitalitásunkat és a szeretetünket. De nem tudják a szerelemtől megittasult embert megfogni. Az győzedelmeskedik az elnyomás felett. Ez nem egy csókolózós love story. Mégis szerelmi történet a javából.
MN: Ez a film és Az élet szép egyaránt valós, történelmi eseményből indul ki, és próbál humort belevinni...
RB: Kijelenthetem, hogy Az élet szép hatalmas félreértés áldozata lett. Vígjátékként értelmezték, holott kőkemény tragédia. Főszereplője ugyan komikus figura, de a történet szerkezete tökéletesen megegyezik a tragédiákéval. Arisztotelészi hagyományokat követ. A tragédia szereplőit ugye a cselekedeteik határozzák meg, nem az, amit mondanak. A tragédia elején mindig megtalálható a harmónia, amit aztán felvált maga a tragikus esemény. A végén pedig mindig van tanulság, mert a főszereplők rájönnek valamilyen igazságra. Nekem mint művésznek az a kötelességem, hogy megértsem az élet egy ismeretlen régióját, anélkül, hogy elhatárolódnék tőle. Ugyanakkor nem csupán a nézők megnevettetésére utazom, sem pedig pusztán a műfaj szétforgácsolására, mint Chaplin tette A diktátorban. Én filozofikus értelemben kezelem a háborút. Nem Bushról meg bin Ládinről szövegelek, róluk eleget hallunk, ha kinyitjuk a tévét, nem kell még egy film is. A háború visszatérés a bestialitáshoz. Erről Franz Kafka jut eszembe. Az átváltozás - ez az a motívum, amivel megérthetjük modern korunkat. Albert Camus mondta, az egyetlen lehetséges válasz a háború őrülete láttán nem lehet más, mint az öngyilkosság. A film üzenete - hogy ezt a kellőképp elcsépelt és már-már vérlázító szót használjam -, hogy nincs másunk, csak az életünk. Meg az, hogy szeretünk élni. És ez többet ér minden másnál! A halál az utolsó dolog, amit kívánok az életemben - és az utolsó dolog is lesz az életemben, az biztos! Életben maradni, és imádni az életet - efölött senki más nem tud rendelkezni.
MN: Előbb holokauszt, aztán iraki háború - mi jön legközelebb?
RB: Még nem tudom. Sosem tudom! Várok egy jó ötletre. Ami humoros és gyönyörű. Ez a kettő elengedhetetlen.
MN: Könnyen együtt tud dolgozni a feleségével, filmjei női főszereplőjével, Nicole Braschival?
RB: Egy nő nekem olyan, mint egy havas hegyóriás. Meg kell védeni a napfénytől, nehogy elolvadjon rajta a hó. Idestova huszonöt éve dolgozunk együtt (1983-ban ismerkedtek meg a Tu mi turbi forgatásán - K. L.). Mi ketten, egy pár. Olyanok vagyunk, mint Mickey és Minnie a rajzfilmben. Büszke vagyok, olyan csodálatos érzés együtt lenni, az idő múlásával is egyre nagyobb öröm együvé tartozni: mert minden olyan más. Tudja, Isten utolsó teremtése a nő. Az örömkönny a nagy Genezis végén! A Biblia nagyon feminin könyv. És nagyon erotikus. Szerintem ezért olyan nagy bestseller.
MN: Az Oscar...
RB: ...teljesen megváltoztatta a karrieremet. Találkoztam Steven Spielberggel, aztán végigugráltam a széksorok tetején! A túlcsorduló öröm pillanata volt. Úgy éreztem magam, mint egy hatalmas görögdinnye! Ez gyönyörű! Nagy nap volt! Persze voltak az életemben hatalmasabb, érzelmesebb pillanatok, de a pályámon aligha. Aztán elkezdtek ömleni hozzám a szerepajánlatok. A világ minden tájáról, de főleg Amerikából kerestek meg azzal, hogy játsszak olasz karaktereket. Mindig ugyanazzal kerestek meg, hogy én legyek a maffiózó vagy a pizzakészítő. Vagy a maffiózó, aki pizzát süt!
MN: Hova tette?
RB: Otthon tartom. Bedugtam egy fiókba. Nincs szem előtt. Pirulnom kellene miatta, ha vendégségbe jön valaki.
MN: Nyilvánosan politizál. Be-beszól az olasz közéletbe is...
RB: Ha tévében szerepelek, mindig Berlusconin szoktam élcelődni. Õ meg reagál. Egyszer Napóleonhoz hasonlított, máskor meg Jézus Krisztushoz. Az az ember meg van húzatva.
MN: Chaplin gúnyt űzött az ilyen alakokból!
RB: Igaz, de ahhoz egy Hitler, egy Mussolini kellett, nem egy Berlusconi. Õ nem olyasvalaki, mint mondjuk az Aranypolgár főszereplője.
MN: A való életben nagyon különbözik a nyilvános alakjától?
RB: Ó, ilyen kérdéseket sosem válaszolok meg! A privát szférát meg kell védeni. Különben sem olyan érdekes, milyen vagyok valójában, vagy mit csinálok a magánéletemben.
MN: Olaszországban létezett egy Propaganda 2 (P2) nevű szabadkőműves páholy...
RB: Loach? Ken Loach?
MN: Nem Loach, hanem lodge (páholy)! Ez maffiaszerű szerveződésként működött, hatalmas botrány kerekedett belőle, vezetőjét, Licio Gellit letartóztatták. 1981-ben nyilvánosságra került a szabadkőműves páholy tagnévsora, amely sajtóbeszámolók szerint az ön nevét is tartalmazta.
RB: A P2! Igen, létezett ilyen. Emlékszem, sok miniszter és befolyásos ember volt a tagja.
MN: Ön is?
RB: Igen, emlékszem.
MN: Nem remember, hanem member (tag).
RB: Én? Dehogy...! De Berlusconi, az igen, az a tagok közé tartozott.
MN: Azt állítja, hogy ön nem?
RB: Még hogy én? Magának elment az esze?! Egy csomó tévéshow-t csináltam a P2 stiklijeiről! Túl fiatal voltam akkoriban. Siheder. Nem volt nekem hatalmam! Lehetetlenség, hogy így tag legyen az ember. Oda a befolyásosak tartoztak. Nem én!
Kriston László
Tigris a hóban
A pacifista-humanista bohóc, Roberto Benigni Az élet szép után nem hagyott fel világjobbító terveivel, háborúellenes filmjének helyszínéül pedig az amerikai bombák szaggatta Bagdadot választotta. A Tigris a hóban sok szempontból hasonlít holokausztos filmjéhez, amely szintén börleszkes jelenetekkel és szerelmi ostrommal indul, s csak a film közepén akad torkunkon a nevetés.
A kissé hosszúra nyújtott bevezetőben jön a csetlő-botló amorózó, a költészettanár Attilio (Benigni magára osztotta), aki minden éjszaka alsógatyában érkezik saját esküvőjére, ahol álmainak asszonya (szó szerint), Vittoria (a rendező feleségének, Nicoletta Braschinak mérsékelten meggyőző alakítása) verssorokban vall szerelmet neki. Álomvilágban élő hősünk nappal is kitartóan üldözi a szerelmével, míg egy viharos éjszakán sikerül is kéróra vinnie a nőt, aki viszont visszautasító.
Az Ezeregyéjszaka meséinek országa ideális helyszín az őrült szerelemhez. Ám a film - talán szerencsére - nem csupán modern Csipkerózsika-sztori, még akkor sem, ha ki- s bejárja a giccs határait. Talján Orpheuszunkat az őrült szerelem vezeti a pokolba, amely jelen esetben egy Szaddám Huszein arcképével dúsan dekorált, ám orvosi eszközökkel és gyógyszerekkel szűkösen ellátott kórház, ahol Vittoria kómában fekszik. A szenvedés sivatagában Attilio a szerelemtől megrészegültek szerencséjével veszi a kanyarokat. Alkimistával konyvasztat medicinát, épp bombázott ócskásboltból szerez oxigénpalackot, teveháton érkezik a várostól tisztes távolságban állomásozó Vöröskereszthez, majd antibiotikumokkal felpakolva rozzant motoron teper vissza a bagdadi kórházba, ahol Allahhoz intézi a Miatyánk szavait. Egyszóval emberfeletti áldozatot mutat be a szerelem oltárán.
Benigni tudja jól, hogy a háború borzalmainak érzékeltetéséhez nem feltétlenül kell sokkolni a mozinézőt keménykedő politikai drámával, és arra sincs szüksége, hogy haldokló embereket mutogasson dokumentarista stílusban. Mindössze két cimboránk van: a muszlim Fuad és a keresztény Attilio Szaddám Huszein lefejezett szobra alatt, a diktátor fején csücsülve bámulják Bagdad csillagos egét. Felvillanó vörös fények: a várost éppen bombázzák, s ők az arab költészetről és a bibliai Bábel tornyáról csevegnek.
Az ilyesmire fogékonyak vigyenek magukkal százas papírzsebkendőt, hasznos lehet - könnyesre röhöghetik és/vagy sírhatják magukat.
Bánky Bea
A Budapest Film bemutatója
