Magyar Narancs: Mit szóltál a film bemutatása körüli felhajtáshoz?

Marozsán Erika: Hihetetlen, itt Németországban mennyi munka, pénz és energia van még a reklámra is. Mindenképpen zavarba ejtő volt. A furcsa az, hogy az ember vágyik a sikerre, aztán amikor a nyakába szakad, nehéz feldolgozni. Amikor például a kölni pályaudvaron ott van a fotód negyvenszer negyven méteres plakáton, azzal elég nehéz mit kezdeni. Vagy mondjuk hétfőn még itthon fogócskázok a 4-6-os villamoson az ellenőrökkel, másnap meg ott ülök egy limuzinban, odagördülünk a vörös szőnyeghez, és mikor kiszállsz, annyi fotós vakuzik rád, hogy nem látod a bejáratot.

MN: Hogy csöppentél a produkcióba?

ME: Mivel a film Budapesten játszódik, a rendező magyar színészeket is akart szerepeltetni. Rolf Schübel látott a színházban, megnézett egy-két magyar filmet, amiben szerepeltem. Innentől kezdve tulajdonképpen a szokásos módon alakultak a dolgok, meghallgatások, próbafelvételek, és végül engem választottak.

MN: Mennyiben okozott problémát, hogy egy más nyelvi közegben kellett dolgoznod?

ME: Amikor tavaly forgattuk a filmet, még nem beszéltem a nyelvet, azóta tanultam meg valamennyire németül. A forgatás során az bonyolította a dolgot, hogy ez egy európai koprodukciós film, nemcsak a finanszírozása miatt, hanem a stáb is nemzetközi volt. Valahogy reménytelennek látszott, hogy három nyelven folyjék a dialógus. A film kedvéért megtanultam az egész szöveget németül. Akárhogy is, a vágás alatt nagy viták voltak, hogy kinek a hangjával menjen a mozi. Végül a producerek meggyőzték a rendezőt, hogy jobb, ha egységesítik a hangzást, mivel a történet önmagában is elég komplikált, nem kell azzal bonyolítani, hogy a filmbéli magyar figurák egy része akcentussal beszél németül, mások meg nem. Bár kicsit féltem attól, hogy milyen lesz valaki másnak a hangját hallani, de végül is szerencsém volt a szinkronnal.

MN: Milyen volt az európai sztárokkal együtt dolgozni?

ME: A három férfi főhős teljesen különböző személyiség. Joachim Król egy hihetetlenül érzékeny színész, és általában nagyszerűen játszik olyan "kisembereket", hétköznapi alakokat, mint itt a filmben is, ahol képes megmutatni a mindennapok felszíne mögött húzódó tragédiákat. Igazán meg lehetett tőle tanulni, hogy miként lehet egy ilyen helyzetben profiként viselkedni. Ben Becker egy energiabomba, és ha jól érzékeltem, akkor a német filmnek olyan fenegyereke, mint amilyennek mondjuk Cserhalmit tartják nálunk. Stefano pedig, aki Hollywoodból tért haza, és most Rómában játszik ismét, introvertált, romantikus alkat. Ezzel együtt a forgatás alatt, ha nem is úgy, mint a filmben, a három férfit sokszor kellett koordinálnom, vagyis helyreállítani a megbomlott egyensúlyt. Rolf Schübel többször elmesélte azt az anekdotát is, hogy a filmben egy kisebb szerepre felkérték Bálint Andrást, és nagyon aggódtak, hogy az ország egyik legismertebb színésze és színházigazgatója elfogadja-e ezt a felkérést. Végül is elvállalta a szerepet, mert tetszett neki a forgatókönyv, és Rolf szerint nem akarta kihagyni azt a lehetőséget, hogy az én fiam legyen egyszer.

MN: Magyar történelemről szóló produkcióról lévén szó, nem volt az az érzésed, hogy te jobban ismered ezt a terepet, mint a külföldiek?

ME: Szerintem nagyon jó, ha külföldiek is készítenek magyar témájú filmeket, mert ez érdeklődést kelt az ország iránt. Azt is látni kell, hogy bár a film Budapesten játszódik, a témája nem kizárólagosan magyar, hiszen a német megszállás borzalmai is benne vannak. Az mindenképpen érdekes, hogy a németeket még mindig ennyire foglalkoztatja a háborús felelősség kérdése. Ugyanakkor ez nem egy hagyományos történelmi film. Tulajdonképpen a személyes kapcsolatokon, barátságokon és szerelmeken keresztül jelenik meg a politika.

MN: Az általad játszott női alak távol áll az amerikai filmekből ismert, passzív "love interest" sztereotípiáktól.

ME: Azért én az amerikai filmek nőalakjait egy kicsit bonyolultabbaknak látom. Az viszont igaz, hogy a mi filmünkben látszólag a nő kezében van az irányítás. De azt fontosnak tartom, hogy bár a történet egy olyan szerelmi sokszögről szól, melynek középpontjában a nő áll, ez nem azt jelenti, hogy ő bábuként mozgatja a férfiakat. Épp ellenkezőleg, a választott férfiakat olyan erővel szereti, annyira odaadja magát mindkét kapcsolatban, hogy végül egy merőben különös, de meghitt és boldog viszony alakul ki köztük, amit aztán felrúg a történelem. Ez az egész annyiban életszerű, hogy miközben a nők nagyon sokszor vannak gyenge és alárendelt helyzetben, megvan az a képességünk, hogy az érzelmeken és a szerelmen keresztül egyenlő vagy irányító helyzetbe kerüljünk.

MN: És annak mi az oka, hogy téged itthon inkább csak a kis költségvetésű alternatív filmekből lehet ismerni?

ME: Talán az, hogy elég kíváncsi természetű vagyok, úgyhogy szívesen dolgozom olyan filmekben, ahol még az sem biztos, hogy egyáltalán be tudjuk fejezni a forgatást. Persze csak akkor, ha az embereket vagy a könyvet szeretem.

MN: Amikor az interjúra készültem, meglepett, hogy már több mint tíz éve is játszottál főszerepet.

ME: Igen, Balogh Zsolt Az évszázad csütörtökig tart című filmjében. Még csak 16 éves voltam. Akkor a Balettintézetbe jártam, és onnan választottak ki a szerepre.

MN: Emiatt lettél aztán színésznő?

ME: Akkor még egyáltalán nem szerettem volna színésznő lenni, de már nem akartam balerina se lenni. Több dolog is érdekelt, de nem igazán tudtam dönteni, hogy az alternatív tánc, a film, a színház felé lépjek, vagy továbbtanuljak a bölcsészkaron. Hogy könnyebb legyen a szakítás a Balettintézettel, titokban felvételiztem a Színművészetire, ahová szerencsémre elsőre felvettek.

MN: Amíg a szakma emberábrázoló tehetségedet hangsúlyozza, sokaknak mégis te vagy a "csaj, aki nagy hatással van a férfiakra". Nem nehéz ebben az eltárgyiasított szerepkörben mozognod?

ME: Úgy érzem, hogy akik valóban szeretnek, azok számára ez a kategória nem létezik. A főiskolán például kifejezetten szerettem olyan karaktereket játszani, amelyekben a szépség nem volt lényeges vonás. Azt tudomásul kell vennem, hogy jelenleg főleg olyan szerepeket kapok, amelyekben csábító nőket kell játszanom. Az persze igaz, hogy egy színészt mindig hajlamosak a szerepeivel azonosítani azok, akik nem ismerik. Amúgy majd hetvenévesen, mint ahogy a filmben is van egy ilyen pillanat, amikor már "öregen és bölcsen" jelenek meg, ráérek analizálni, hogy mit gondoltak rólam mások valamikor.

Nagy Elisabeth

(Berlin)