Brit tudósok számításai szerint Arthur Conan Doyle mesterdetektívje az a regényalak, aki a legtöbbször jelent meg mozgóképen. Ez akár igaz is lehet: Sherlock Holmes száz éve - a múlt század elejétől mind a mai napig - állandó, pontosabban állandóan visszatérő figura a vásznon és a tévéképernyőn.
Az újabb feldolgozások közül roppant élvezetesre sikerült a nyolcvanas évek közepén készült, 13 epizódból álló széria Jeremy Brett-tel a címszerepben, amelynek ismétléseibe azóta is rendszeresen belefuthatunk. A Sherlock Holmes kalandjai legfőbb erényeként a szöveghűséget és a történelmi hitelességet szokták felhozni, de a sikerben legalább ekkora része volt a modernizálásnak: hősünk visszakapta a "viktoriánus" feldolgozásokból kilúgozott rossz szokásait és jellemhibáit, hogy kortársként állhasson elénk zaklatott lelkével, mániás depressziójával, kokainizmusával és arroganciájával.
A legújabb sorozat, a 2010-ben indult Sherlock a modernizálás egy másik, kézenfekvőbb útját választva a mai Londonba helyezi át a történetet, amelyben Watson doktor Afganisztánból poszttraumatikus stressz szindrómával megtért katonaorvos, Holmes harminc körüli fiatalember és szociopata, akiben egy korabeli (mármint Doyle korabeli) dandy 21. századi alakmására ismerhetünk. És van egy közös nyavalyájuk, amely jó alapot ad az együttműködéshez: mindketten adrenalinfüggők. Mark Gatiss és Steven Moffat, a sorozat két kreátora (Gatisst mellesleg láthatjuk is Mycroft szerepében) találékonyan, szellemesen és jól átgondoltan aktualizálta a jól ismert eseteket, bár vannak klasszikus elemek, amelyekről így is visszapattantak. Egyes bűntettek, és legkivált maguk a bűnözők az indítékaikkal, gondolkodás- és elkövetési módjukkal menthetetlenül 19. századiak, az ősellenség Moriartyval az élen. Az alkotók nem szégyelltek összehordani mindent, ami a korábbi adaptációkból újrahasznosítható, a korábbiak közé értve Guy Ritchie 2009-es, nagy népszerűségnek örvendő moziváltozatát. Sokat elmond a Sherlock nulladik, nem vetített epizódjának (ami nem a klasszikus, amerikai értelemben vett pilot, hanem afféle referenciamunka) és a hivatalos első résznek az összevetése, amelyek ugyanazt a sztorit filmesítik meg. Utóbbiban, azon túl, hogy kidolgozottabb és lecseréltek benne néhány mellékszereplőt, már visszaköszönnek az egy évvel öregebb Ritchie-film megoldásai. A rózsaszín dolgozószoba (meglepetésre így bírták magyarítani az A Study in Pink címet) elnyerhette előbb a megrendelők tetszését, mert berendelték az egész évadot, majd a közönségét, mert már a harmadik évadot tervezik - ezt persze brit léptékben kell számolni, ahol három nap egy esztendő.
Azt talán mondanunk sem kell, hogy a Sherlock élvezeti értékéhez milyen sokat adnak hozzá a kitűnő brit színészek, különös tekintettel a főhőst adó Benedict Cumberbatchre, akit az utóbbi években élmény volt látni minden szerepében, vezényeljen bár lovasrohamot a német ágyúk ellen (Hadak útján), küzdjön a rabszolgaság eltörléséért Pitt miniszterelnökként (A szabadság himnusza), vagy érjen férfivá Smiley mellett (Suszter, szabó, baka, kém), de már az is elárul róla ezt-azt, hogy a szintén színész papájával ellentétben simán a pályára mert lépni ezzel a névvel. Ami pedig Sir Arthurt és az ő mesterdetektívjét illeti, időtállóságukat és csodatevő tudományukat mi sem bizonyíthatja jobban, mint Guy Ritchie rendezői feltámasztása, akiről már azt hittük, hogy örökre utat vesztett valahol a málnás és a citromliget között.
Vetíti az m1, július 14-étől.
