Magyar Narancs: Mi az igaz abból, hogy a filmjeid hősei hasonlítanak rád. Nekem Clive Owen is gyanús...
Tom Tykwer: Már a Parfüm után is folyton ezzel jöttek az újságírók. Na, pont arra a fickóra egyáltalán nem akarok hasonlítani! De figyelj, egy rendező, ugye, arra törekszik, hogy a lehető legjobb színészt kapja meg a filmjéhez, és ez már eleve nem könnyű, mert annyi mindentől függ, ki mikor ér rá éppen. És akkor, hogy az illető arca épp úgy fessen, mint a rendezőé, ne már, egy ilyen bonyolult helyzetben az nem lehet szempont. De természetesen ebben a filmemben is nagyon benne vagyok. Foglalkoztatnak azok a morális kérdések, amiket a történet felvet. A főszereplőnk sokkal sérülékenyebb, mint a klasszikus hőstípus. Pontosan emiatt akartam megcsinálni, mert végre itt egy pasas, aki tulajdonképpen fél, és éppen ez ad neki erőt. Megrázták az események, nem úgy lő, mint a bolondóra, mint egy szuper-kúl Bond, mégis elvégzi a dolgát, bármibe kerüljön. Végül is sokan vagyunk evvel így.
MN: A 70-es években menő paranoid thriller műfaját elevenítetted fel (A keselyű három napja, Marathon életre-halálra, A dominóelv).
TT: Ezek a filmek mind szóltak valamiről: az általunk ismert szervezetek, CIA, FBI stb. manipulálják a politikusokat. Sztorijuk középpontjában egy közéletre vonatkozó, lényeges megállapítás vagy észrevétel állt, nemcsak az akcióra utaztak. Természetesen mi is egy izgalmas thrillert tűztünk ki célul, de társítva a jelen társadalmának tükröztetésével. A legizgalmasabb jelenet ezért Clive Owen és Armin Mueller-Stahl szembesítése, éppen amikor már a cselekmény szempontjából véget ért a film: a Guggenheim Múzeumban lezajlott a nagy lövöldözés, és az, aki el akarta tenni láb alól Owent, már nem él. Csakhogy a film morális koncepcióját még ki kéne beszélni.
MN: Ki a "rosszfiú" a történetben? A rendszer vagy a bankvezér?
TT: Amikor négyévi írogatás után a producerek két éve bevontak engem is a forgatókönyv készítésébe, annak a lehetősége izgatott, hogy e műfajban kidolgozhatunk egy érdekes helyzetet: milyen az, amikor a bank testesíti meg a rosszat, és nem egy hús-vér főgonosz. Ezeknek a bankoknak a tevékenysége nem ismer országhatárokat. A film nem állítja azt, hogy a bankrendszer maga "gonosz". Butaság lenne ilyesmit mondani. Mi most kizárólag a korrupt bankokról beszélünk. Ezek machinációit egy rakás dörzsölt alak végzi, akik szörnyűséges figurák. A forgatókönyvet hat éve kezdték írni. A "credit crunch" nem témája a filmnek - ne feledjük, hogy a rendszer, ami létrehozta a jelenlegi helyzetet, régebb óta létezik, mint bármely ma élő és aktív bankár. Közel száz éve. A bűn árfolyama magáról a rendszerről szól. És azokról az alapelvekről, amelyek mentén állam és társadalom együtt él: ez pedig a javak cseréje, adásvétele. A sztori ezt feszegeti, ehhez társít kérdőjeleket. Az, hogy közben összeomlott a rendszer, filmünk kritikus élét erősíti.
MN: Ha én be is veszem, hogy a rendszer sáros, a gyilkosságokat akkor is emberi utasításra hajtják végre.
TT: Az előkészületek alatt beszéltünk olyanokkal, akik pontos információkat adtak arról, hogyan végzik a piszkos munkát. Olyanokkal, akik ugyan nem vallották be, hogy kinyiffantottak volna bárkit is, de kétségtelenül a megfélemlítés és kiiktatás bizniszében nyomulnak. Amit a filmben látunk, az megtörténik a valóságban is.
MN: A film egy hideg, globalizált világban játszódik, az épületek is ezt az uniformizáltságot tükrözik...
TT: A film képi világával határozott kijelentést akartam tenni arról, menynyire hamis az a pszeudo-transzparens építészeti stílus, amivel felhúzzák a mai felhőkarcolókat. Az irodaházak üvegfalúak, azt az ideát sugallják, hogy átlátható, ami folyik bennük. Kvázi invitálják a szemlélőt arra, hogy részt vegyen a falak közt történő eseményekben. Holott a hatalom e masszív megtestesüléseiben a magántársaságok abszolút titkosan, a nyilvánosság elől elzárva bonyolítják az üzelmeiket.
MN: Termékeny alkotó vagy: tizenkét év, hat játékfilm. Mi hajt?
TT: Egy film készítése annyi nyűggel jár. Mire végeztem ezzel a filmmel, a háromszáz fős stáb irányításával, annyira túlhajtottam magam, hogy járni sem tudtam. Minden filmem után azt hajtogatom, hogy soha többé nem forgatok. Valamilyen irracionális mániától hajtva mégis mindig belevágok. Az összes logisztikai feladaton túl akkor vagyok igazán elememben, ha végre odajutok, hogy a színészekkel dolgozhatom. Eljön a pillanat, amikor oda kell állni, és meg kell csinálni a jelenetet. És ennek az izgalma nem változott az első filmem óta. Az ihletettség furcsa pillanata ez, amikor figyelem a színészeket, és érzem, hogy valami csodás dolog bontakozik ki a szemem láttára.
MN: Van valami közös a filmjeidben?
TT: Akkor pendül meg bennem valami, ha képes vagyok beleérezni magam a főszereplő helyzetébe. Ha a hős vagy hősnő valami olyan energiát sugároz magából a forgatókönyv lapjain, amivel rezonálni tudok. És ez gyakran a küzdés egy formája. Ha a főhős küzd a rendszerrel, ami ellene van. A bűn árfolyamának hőse, Salinger éppúgy nem tud kibékülni a világgal, mint A lé meg a Lolában a csaj a tér-idő koordinátákkal. Õk képtelenek elfogadni a szabályokat, minden hősömet ez a korlátoknak nem engedelmeskedő hév hajtja - erre a témára nagyon rá tudok kattanni. Innentől kezdve tök mindegy, hogy mekkora a film költségvetése, mi a műfaja, milyen a stílusa és hol játszódik.
MN: Első hollywoodi filmeddel a hátad mögött milyen érzés befutott, nemzetközi filmesnek lenni?
TT: A Deutschland 09 című szkeccsfilmhez készítettem egy pár perces szösszenetet arról, hogy bárhová utazunk, ugyanazt a környezetet találjuk. Felgyorsult a kultúrák közötti ingázásunk, a fapados járatok korában össze-vissza utazgathatunk. De mindenütt ugyanazt a szállodaláncot, butikot, Starbuckst találjuk. Erőfeszítéseket kell tennünk azért, hogy megtaláljuk a helyi kultúrát, és kimozduljunk a brandek bűvköréből. Ezt elég rémisztőnek találom. Azt is, hogy nem tesszük meg ezeket az erőfeszítéseket, mert az esetek nagy részében azért vagyunk külföldön, hogy elvégezzük az üzleti dolgainkat.
MN: Te is elrakod a sampont a táskádba, mint a rövidfilm hőse?
TT: Attól függ, melyik hotelról van szó.
MN: Megfordult a fejedben, hogy Hollywoodba költözz?
TT: A művészet azért jöhetett létre, mert az ember hű a gyökereihez, a származásához, ahhoz a helyhez, ahol élt, és ezt ki is fejezi. Fontos, hogy időről időre szembesítsük magunkat fontos kérdésekkel, önmagunkkal, művészként és emberként egyaránt, és egyfajta politikai kontextusba helyezzük a munkánkat és magunkat. Maradok Berlinben. Meghalni is csak itt akarok.
