„Menekülök” - Röhrig Géza, a Saul fia című film főszereplője

  • Szalkai Réka
  • 2015. június 17.

Film

A múlt héten mutatták be a hazai mozikban Nemes Jeles László cannes-i díjnyertes filmjét – magyar filmtől soha nem látott példányszámban.

Magyar Narancs: Mit vársz a filmtől?

Röhrig Géza: A Saul fia minden országban más és más kontextusba kerül. Idehaza a szakmai sikeren túl még nem tudni, hányan fogják megnézni, hány tanár és lelkész ajánlja majd a reá bízottaknak. Én óvatosan bár, de reménykedem. Az államszocializmus idején a túlélők zömében kibeszéletlen maradt a holokauszt, így annak traumáját legtöbbjük to­vább­örökítette a második, sőt a harmadik nemzedékbe is. Teljesen tehát még a gyászmunkán sem vagyunk túl. Ami a többségi társadalom viszonyát illeti a numerus clausushoz, Kamenyec-Podolszkhoz, a zsidótörvényekhez, a deportáláshoz, a munkaszolgálat rémségeihez, a Dunába lövésekhez, az elvittek otthonainak kifosztásához és elfoglalásához, az, ha lehet, még problematikusabb. A legjellemzőbb reakció még mindig a hárítás. A Szabadság téri förmedvénnyel ez a gyáva magatartás kapott kormányzati piedesztált. A Saul fia most alkalmat nyújthat arra, hogy elgondolkodjunk, s nemcsak a magyar felelősségen, de tágabb értelemben, az európai nagyegyházak gyalázatos leszereplésének teológiai kórelőzményein is. Hitler nem tudta volna megtenni, amit megtett, ha a klérus, katolikus és protestáns egyaránt, összefog ellene. Miért maradt el a szolidaritás, s vajon elmaradna-e ma is? Minek kellene még történnie ahhoz, hogy mi, szabad magyar állampolgárok többé soha ne áruljuk el így egymást? Ezeket a kérdéseket mind föl lehetne, föl kellene tenni. Vetítések után, meghívott vendégekkel lenne jó átgondolni, mi történt itt 1944-ben, és miért. Egy percre sem megfeledkezve az egyház igazairól sem, Márton Áronról, Éliás Józsefről, Sztehlo Gáborról és másokról, akik ellenálltak. Akik nem hunytak szemet embertársaik megaláztatása, elhurcolása és kiirtása fölött, így igazolva az utókor számára, hogy igenis adott volt ez a lehetőség is.

MN: Miben segíthetnének ezek az ankétok?

RG: A megértésben. A megtisztulásban. Töredelmesen megvallom, a világnak ezen a tájékán én nemigen hiszek a holokausztmúzeumokban. Ezek a tengerentúlon jól működnek, mert az amcsiknak nincs sok rendeznivalójuk egymással a soát illetően. Nálunk azonban egészen más a helyzet. Nekünk találkoznunk, beszélgetnünk kell, hisz ez a mi saját történelmünk. Nem kiállítási tárgyakat kéne tehát összehoznunk, hanem embereket – ott, ahol élnek. Ennek jó apropója lehet a Saul. Olyan ez, mint az akupunktúra. Tavaly minden csillagos házban rendezett esemény egy gyógyító tű volt Budapestben. Szerencsém volt, a forgatás miatt pont itthon voltam. A mi filmünk is egy ilyen tű lehet.

MN: Tudsz pozitív példákat arra, ahogy más társadalmak feldolgozták a bűneiket, veszteségeiket?

RG: Sadako. Ismered a sztorit? Őt Hirosima Anne Frankjának is szokták nevezni. Kétéves volt az atombomba ledobásakor, tizenegy éves korában kapott leukémiát a sugárzástól. Halála után állították fel a gyermekáldozatok emlékművét, azon a ponton, ahová az első bomba zuhant. Mivel egy japán legenda szerint a darumadár ezer évig él, egy sorstársa a kórházban azt javasolta a már nagyon gyenge Sadakónak, hogy a hányászacskókból hajtogasson ezer darut. Harminchat hiányzott csupán az ezerből, amikor a tizenkét éves kislány meghalt. Azóta Hirosima napján, pedig ezt központilag sosem rendelték el, a japán gyerekek harminchat origami daruval róják le kegyeletüket az áldozatok előtt. Nagyon erős terápia ez. Harminchat daru. Annyit egyszerre egy gyerek sem csinál meg. Többször kell hát nekiülniük, így az élmény rögzül. Százezer magyar anyanyelvű gyerme­ket pusztítottak el a lágerekben. Egy hasonlóan az élet által ihletett rítus az ő emléküket is beemelhetné a köztudatba. Ehhez azonban „a múltat be kell vallani”.

MN: Celan, Borowski, Améry, Levi öngyilkosok lettek. Túl lehet egyáltalán élni az ilyesmit?

RG: Volt egy barátom, az Ili néni. Párnahuzatba rejtette a csecsemőjét, de már a rámpán elvették tőle. Ő, mielőtt lement nyáron az utcára, egy sebtapasszal mindig leragasztotta a karjára tetovált számot. Azt mondta, nem fog egy kéményt ölelni egész életében, muszáj továbblépni, belőle nem lesz holokausztmóricka, akinek mindenről és akiről mindenkinek csak Auschwitz jut az eszébe. Van ebben az élni akarásban valami csodálatos. Másfelől tudjuk, a démonoknak nem lehet hátat fordítani, a démonokat csak úgy lehet elűzni, ha pislogás nélkül nézünk a szemükbe.

MN: A verseidről a film miatt most kevesebb szó esik. Istenkeresést vélek fölfedezni a legutóbbi kötetedben.

RG: Ez megtévesztő. Én ugyanis legalább annyira menekülök Isten elől, mint amennyire keresem. Csak erről jóval nehezebb verset írni.

MN: Menekülsz?

RG: Menekülök. Isten számomra nem egy logikai lehetőség, egy gondolat csupán. Én soha, de még a legsötétebb pillanataimban sem tudtam elképzelni a világot nélküle. Kételyeim tehát kevésbé az ő, sokkal inkább a saját személyemet illetően vannak. A Biblia első kérdése az emberhez egyetlen szócska: Ájeka. Hol vagy? Ádám elbújt a kertben e kérdést hallva, ahogy én is gyakran elbújok.

MN: A gyakorlatban meddig követed az ortodoxia előírásait?

RG: Amíg őszintének érzem, amit csinálok.

MN: Mindennap imádkozol?

RG: Igen. Van persze, hogy letört vagyok, és olyan az imám, mint egy hajótörött tízezernégyszázötvenkilencedik tűzrakása a lakatlan sziget partján.

MN: Az interjúidban rendre fölbukkan a gyerekkorod.

RG: Elég baj az. Egy jó gyerekkor sosem ér véget, ami nem azt jelenti, hogy az ember örökre gyerek marad, épp ellenkezőleg, azok lesznek negyvenen túl is gyerekek, akiknek idő előtt véget ért a gyerekkoruk.

MN: Mint a tiéd?

RG: Igen, bár kiskamasz koromban nekem lett egy fenomenális nagyapám, akivel aztán újra gyerek tudtam lenni. Figyelt rám. Apám nagy sakkos volt. Mikor ezt Nagypaci megtudta, vett nekem egy intarziás készletet, kivitt a Szent István parkba, és egy könyvből lépésenként mentünk végig a szerző által összeállított, egyre komolyabb partikon. Minden lépés után elemeztünk: mi az előnye, mi a hátránya. Tehetségesnek ítélt, ám egymás ellen legalább egy évig egyáltalán nem játszottunk, mert ő pontosan látta, amit én nem, hogy akkor én még nem tudtam volna veszíteni. Megvárt tehát. Mikor aztán fölerősödtem, s elkezdtünk egymás ellen is játszani, kivétel nélkül mindig kikaptam tőle. Az igazi győztes persze már én voltam: megtanultam veszíteni.

MN: Fiatalon engesztelhetetlenül utáltad a rendszert. Az elmúlt két évtized sem tette árnyaltabbá a képet?

RG: Nem. A nácik tanulmányozták a Gulagot. Ezt sose felejtsük el! De nem kell Szibériáig menni. Gondolj Kádár vérbíróira, a kitelepítésekre, a kulák-, illetve a vallásüldözésre, a besúgórendszerre, a cenzúrára. Én Petrivel értettem egyet, aki csalódott az SZDSZ-ben, amikor az koalícióra lépett az MSZP-vel.

MN: Ha visszatérsz New Yorkba, mihez kezdesz?

RG: Van egy ajándékötletem a lányom ballagására. Nincs sok időm, rögtön hozzá kell fogjak.

Figyelmébe ajánljuk

Gulyás Gergely: A KDNP nem fog egy EP-frakcióban ülni a Tisza Párttal

  • narancs.hu

Erről a miniszter a kormányinfón beszélt, ahol a kommunista rémuralomhoz és a Rákosi-korszakhoz hasonlította az Európai Unió Bírósága ítéletét, melynek értelmében 200 millió euróra büntették hazánkat, mivel nem tartota be a bíróság egy korábbi, menekültügyben hozott ítéletét.