Film

David Fincher érzelmes, szándékoltan személyes filmesszégyűjteménye szerény óda volna a mozihoz és a moziba járáshoz, amik megszenvedték az utóbbi másfél évet (ironikus, hogy épp a Netflix kardoskodik a szélesvászon mellett).

A bankárságot szívszerelméért, a Filmért odahagyó, s producerként (Alul semmi) sikeres, Angliában élő (gróf) Uberto Pasolini unokatestvére a nagy Pier Paolónak, a nem kevésbé nagy (és herceg) Visconti pedig az ő nagybátyja.

Amikor Sztupa és Troché az ellenség megtévesztésén törték a fejüket, olyannyira tanácstalanok voltak, hogy az épp körülöttük lábatlankodó Ómafát is megkérdezték róla.

Amikor Sztupa és Troché kinéztek az ablak üvegén, vagy mondjunk inkább kirakatot, látták szétszakadni az időt.

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

Amikor Sztupa és Troché a proletárdok ellen mentek, Ómafa kicsit összekavarta a dolgokat, meglehet, nem kellett volna megkérdezni.

Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Darvasi László és Faludy György kéziratai, Radnóti Színház kellékei, portré Cserhalmi Györgyről, Törőcsik Mariról, és még sok kincs kerül licitre.

Sarah jobb híján és megfelelő képesítés nélkül vállal munkát gondozóként a demensekre szakosodott szociális otthonban. A fizetés kevés, a főnök kekec, de a lakók szeretetre méltók és hálásak, a munkanélküliségtől sújtott vidéken pedig nincs nagyobb jótétemény a havi fixnél.

A kaliforniai Comptonban olcsó az élet, a teniszpályák borítása a repedezett betontól a kifröccsent vérig terjed.

Szardínia keleti partján egy kisvárosban idősebbnél idősebb férfiak gyűlnek össze fraternizálni nap mint nap a templom tövében. Felidézik, melyikük hány éves, mikor született, büszkélkednek a korukkal, s közben megy az élcelődés, s ha valaki megkérdezi, lelkesen találgatják a hosszú élet titkát… Ők a szardíniai kék zóna lakói, bár erről nem sokat tudnak.

Nem mondhatunk semmi rosszat a Havin’ a Bad Day (1984), az Into the Sun (1998) vagy az In Paralel (2017) című lemezekről, de ha hozzátesszük, hogy ezek Dweezil Zappa, Sean Lennon, illetve Dhani Harrison neve alatt jelentek meg, egyértelmű, hogy nem a zene vagy a szöveg tette az albumokat szenzációvá, hanem az előadók édesapja.

Az ARTE Reportage főszerkesztő-helyettese a Goethe Intézet meghívására érkezett Budapestre, s egy-egy workshopot tartott a Nemzeti Filmintézet Fast Forward Programja és a 18. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretében. Ezek kapcsán beszélgettünk vele.