"Minden visszaáll" (Orszáczky "Jackie" Miklós)

publikálva
2002/43. (10. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Egy évvel ezelőtt láttalak utoljára, az egyetlen koncertre újra összeálló Syriusszal. Rád hogyan hatott az a koncert - úgy a ráhangolódást, mint magát az eseményt, illetve a fogadtatását tekintve?

Magyar Narancs: Egy évvel ezelőtt láttalak utoljára, az egyetlen koncertre újra összeálló Syriusszal. Rád hogyan hatott az a koncert - úgy a ráhangolódást, mint magát az eseményt, illetve a fogadtatását tekintve?

Orszáczky "Jackie" Miklós

A nagyon nehezen feledhető Syrius együttes énekese-basszusgitárosa, Orszáczky Jackie 1974 óta Ausztráliában él. A múlt héten azzal a zenekarral járt a New Orleans Music Clubban, amelyikkel kint dolgozik - tanúsítva mintegy, hogy a rhythm and blues, a funky és a rock alapvetései előtt fejet hajtva is kiérlelhető önálló íz, karakteres stílus. Az pedig, hogy mindennek a körülményei nem álltak távol a "vendéglátózástól", igazán nem számít - de ebbe most nem mennék bele, hiszen másról beszélgettünk.

Orszáczky Miklós: Régóta nyaggattak különböző körökből, hogy a Syriust össze kéne hozni, az emlékek és egyebek miatt sokan szerették volna hallani megint. De én úgy éreztem, hogy ez helytelen lépés volna, hiszen a múltat olyannak kell megőrizni, amilyen volt. Vannak ugyan zenekarok, akik évente felbomlanak, aztán újjáalakulnak, és a következő évekre is terveznek búcsúelőadásokat. De aztán olyanok is azok a koncertek, mert ha kihagy egy évet egy zenekar, már nem játszhat úgy, ahogyan korábban. Szóval én úgy gondoltam, hogy közel harminc év múltán nem tennénk jót a zenekarnak egy ilyen koncerttel, de szerencsére nem adódott különösebb gond, mert a közönség megbocsátotta nekünk azokat a hibákat, amelyek ebből a kiesésből adódtak. S így a közönség elég kedvezően fogadta a fellépést. Hogy az újságok írtak-e róla, azt nem tudom.

MN: Írtak. Azt írták, hogy a hallottakból kiderült: ebben a társaságban még benne van, amit anno nem adhatott ki magából, vagyis nagyon-nagyon jó lenne valami folytatás. Ám ehhez képest nem ezt a koncertet, hanem az azt megelőző Tátrai-Orszáczky lemezbemutatót adta le a tévé, noha felvette végig.

OM: Hallottad, mi történt? Amit az első kamera felvett, az az átírás során letörlődött véletlenül. Egyszerűen elveszett az anyag, nem lehetett összerakni. Hogy kinek vagy minek a hibájából, nem tudom. Ami pedig a folytatást illeti... Nézd, a Syriusban egy csomó jó zenész volt, de huszonöt-harminc év az ízlések és igények változása miatt is nagy idő. Felmerült, hogy új dolgokat csináljunk arra az alkalomra, amit én nagyon elleneztem, hiszen a közönségnek éppen az kellett, ami számára a Syriust jelentette valamikor. Nem beszélve a később születettekről, akiknek nem volt más viszonyítási pontjuk, mint a megjelent két lemez. Szóval szerintem így jártunk el helyesen. Mindamellett nem ellenezném, hogy folytatása legyen, ha valóban szívből jönne és meglenne a háttere. A mai technológia mellett mindegy, hogy hol élsz, egy album elküldhető huszonnégy csatornán bárhová, ahol egy stúdióban rájátszhatsz. De nem hinném, hogy én lennék, aki ezt forszírozza. Szerintem a Syrius már megtette a magáét, és ha most valami új dolgot hozna össze, az egészen más lenne, mint amit annak idején csinált. Ami nem lenne baj. De ha már mást csinálunk, miért ne nevezzük inkább Kismacskának, tudod?

MN: ´74-ben, amikor Ausztráliába költöztél, megkönnyítette a boldogulásodat, hogy a Syriusszal korábban kint töltöttél egy évet?

OM: Jócskán. Már ismertek, s ez nagy előnyt jelentett, képzelheted. Új életet kezdeni egy országban, ahol senkit sem ismersz, az embertelen megpróbáltatás. A nyelvi problémák mellett a beilleszkedés, megtanulni és alkalmazni a hagyományokat, egyáltalán, belépni egy olyan társadalomba, ami tulajdonképpen idegen.

MN: Nekem az ausztrál rockzenéről olyan benyomásaim voltak, hogy azok érvényesültek könnyebben, akik a kommerszebb trendeket követték - az igazi egyéniségek pedig továbbálltak, mint Nick Cave is, Európába. Téged érintett-e ez a gyakorlat?

OM: Nick Cave nem volt sikertelen Ausztráliában, csak míg Melbourne-ben két klub működött, addig Londonban harminc klubban játszhatta ugyanazt. Mindannyian a nagy lemeztársaságok kezében vagyunk. A siker egyetlen útja a velük kötött szerződésen át vezet: nekik van befektetni való tőkéjük, terjesztési kapacitásuk és így tovább. Ennek persze ára van, alá kell írni egy szerződést, ami után a lemeztársaság diktál. Aztán ha eladtál egy csomó lemezt, bizonyos esetekben meghallgatnak téged is. Persze nem tudom, hogy Nick Cave milyen szerződéseket kötött...

MN: Nem is érdekes. Engem most az izgat, hogy te milyen kompromisszumokra kényszerültél.

OM: Nekem előbb az volt a szerencsém, hogy a lemezkiadókat nem érdekelte, amit csinálok, így elkerültek az olyan szerződések, amelyek leköthettek volna tíz-tizenkét évre. Utána meg az volt a szerencsém, hogy abból, amit játszani szeretek, sikerült a megélhetésemet fedeznem, így senki sem írja elő, hogy mit és hogyan tegyek. Mindez azt jelenti, hogy jóval kevesebbet keresek, viszont - ebből a szempontból - boldog vagyok.

MN: Van egy zenekarod, a zenekarodnak törzshelye, négy-öt évente kijönnek a lemezeid, s producerként is számon tartanak - nagyjából ennyit hallani rólad.

OM: Nagyjából ennyi. Mit kéne még?

MN: Én nem tudhatom. Lényegében csak azt szeretném tudni, hogy milyen mélyen vagy ezek mögött.

OM: A produceri munkát nagyon kedvelem, mert általában azok kérnek fel, akik hasonló dolgokkal foglalkoznak, mint én, s ilyenkor egy producernek az a legfontosabb feladata, hogy az anyagok tükrözzék a zenészek személyiségét, hangulatát és így tovább. Míg egy teljesen populáris produkciónál az a lényeg, hogy az anyag beilleszkedjék az épp divatos hangképbe, vagyis a producernek az a dolga, hogy beszerezze az épp felkapott dobgépeket. Dolgozom ilyen produkcióknak is, de inkább hangszerelőként. Felhívnak, hogy írnék-e egy fúvós vagy vonós betétet; meghallgatom, kiderül, hogy mennyire tetszik... Sőt, néha az is előfordul, hogy annyira azért nem tetszik, mégis megírom, mert ezért fizetnek. Mi is a pénzből élünk, és a szakmához tartozik ez is. Úgy hívjuk, hogy "fényesíteni a szart". Meg olyan is van, hogy egy tehetséges fiatal zenekar összevissza gitározik, mégis van benne valami. Akkor leülök, és próbálok valamit hozzáadni, ami az egészet elviszi.

MN: A lemezeiden fel-feltűnnek a magyar költészetből vagy a magyar népzenéből merítkező pillanatok. Ausztráliában mennyire veszik komolyan, hogy magyar vagy?

OM: Egyrészt komolyan veszik, másrészt tisztelnek érte, harmadrészt ez másokra is hatással van. James, a harsonásunk készített egy lemezt a minap, ő is arra kért, hogy dolgozzunk bele magyar motívumokat, melyekben ő didgeridoo-n játszott. És ahol átjött az atmoszféra, a magyar témák átharmonizálásából nagyon szép dolgok születtek. Már Bartók előtt kiderült, hogy működhet ez.

MN: Mekkora rálátásod van a magyarországi zenei életre?

OM: Amennyi belefér, amikor hazajövök, bár postán is szoktam kapni anyagokat. Vannak közöttük érdekesebbek, és vannak, amelyek kevésbé azok, de a legnagyobb gond a nyelvi hátrány. A népzene természetesen más világ, az mindenütt népzene, de magyar nyelvű pop- vagy rockzenét nem hiszem, hogy valaha is sikerként lehet majd elkönyvelni a világban. A dzsessz megint más, hiszen az alapvetően hangszeres zene, és van itt néhány olyan dzsesszzenész, aki világviszonylatban is kiemelkedő.

MN: Ha több időt töltenél itt, kikkel játszanál szívesen?

OM: Volt két mesterkurzusunk, az egyik a konziban, a másik Póka Egon kőbányai iskolájában - leginkább odamennék. Meghallgatni a fiatalokat, és velük kezdeni valamit. De ezzel nem azt mondom, hogy az idősebbek kevésbé fontosak: némelyikkel azelőtt is nagyon jó volt, és most is nagyon jó játszani. A Szakcsi zongorázik is három számban a feleségem most megjelenő lemezén, ő a mai napig király. Sőt: főkirály.

MN: Ha számvetésre kényszerülnél, miket emelnél ki a beteljesült és a beteljesületlen vágyaid közül?

OM: Vannak emlékezetesebb pillanatok; eljutottunk odáig, hogy már élvezünk minden bulit. A tízezredik után elérsz egy olyan fokra, hogy mindig jó. Van, amikor egy picivel jobb, van, amikor egy picivel rosszabb, de mindig jó.

MN: S ami bentrekedt?

OM: Mindig van ilyen, egy csomó dolgot szeretnék még. Mondjuk, jó lenne például vonósnégyeseket írni. Aztán érdekes, hogy meddig feszíthetők a hangszereléssel kapcsolatos dolgok. Miközben, ha túl van hangszerelve egy darab, akkor megfosztja a zenészt a szabadságától, vagyis vázlatosan kell hangszerelni, és ahhoz találni alkalmas muzsikusokat. Mindennap rájövök, hogy mit kell még megtanulnom, és mindennap rájövök, hogy ja, ezt így kell csinálni. És minden alkalommal, amikor ez megesik, valami olyan fordulatra jön rá az ember, amit már húsz évvel ezelőtt meg kellett volna tanulnia.

MN: Ausztráliának mekkora szerepe van ebben?

OM: Erre akkor tudnék igazán válaszolni, ha az időm felét Magyarországon éltem volna le. Így, hogy évente egyszer hazajövök, könnyű. Ha itt élnék, talán kevésbé volna izgalmas, vagy inkább: más lenne. Ha egy évben egyszer látogatsz valahová, nem gond közönséget toborozni. Sydneyben minden héten játszunk egyszer-kétszer-háromszor két-három hónapig egyfolytában, aztán elmegyünk túrára - ott nem jön be ezer fő minden héten, hanem kisebb klubokban lépünk fel. Viszont az adja a folyamatosságát a zenei minőségnek, a klubok nélkül nincs jó zene. Ahogy a folyamatosság nélkül is meghal.

MN: Magánélet?

OM: Két gyermekem van Ausztráliában, ez elég meghatározó. Az egyik már felnőtt, huszonkét éves, a másik kettő és fél. Tudod, mindig gondolkozom azon, hogy mi lenne, ha hosszabb időt, legalább hat hónapot itt töltenék, de nehéz megvalósítani.

MN: Mit jelent most Magyarország neked?

OM: Nézd, a szülőhely szülőhely marad, egy életen keresztül. Van egy testvérem - neki két fia -, ő az egyedüli közeli rokonom. A többiek eltávoztak már. Amikor hazajövök, pillanatok alatt elfelejtek angolul, és minden visszaáll. Pár dolog éppen olyan, mint harminc évvel ezelőtt. A barátság ilyen. Persze könnyű, ha valakit csak egy hétig látsz egy évben.

Marton László Távolodó

publikálva
2002/43. (10. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...