"Mindennapos küzdelem" (Dettre Gábor filmrendező)

szerző
Hungler Tímea
publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs:

Dettre Gábor 1980-ban az Egyesült Államokba emigrált, csak néhány éve él ismét Magyarországon. Neve szélesebb körben a nagy vitákat kavaró, a halált a maga leplezetlen valóságában ábrázoló dokumentumfilmjei, A színésznő és a Halál, valamint a "...halott lepke száll tova..." című alkotások nyomán vált ismertté. Legújabb játékfilmje, a Felhő a Gangesz felett, mely decemberben száll versenybe az Európai Filmakadémia díjáért, ismét tabutémát érint, egy kábítószeres férfi küzdelmét

a droggal. A film a hónapok óta kómában fekvő főszereplő, Ternyák Zoltán utolsó színészi alakítása.A Felhő a Gangesz felett az idei magyar filmszemléről üres kézzel távozott, a decemberi Európa-filmdíjra azonban jelölték. Kárpótlás ez a filmrendezőnek?

Dettre Gábor: Mindenféleképpen jólesik. Ha a filmet rossznak is találta a zsűri, a mai napig nem értem, hogyan mehettek el olyan kiváló színészi alakítások mellett, mint a két főszereplőé, Tóth Ildié és Ternyák Zoltáné. A zsűri elnöke, Koltai Lajos nem hitte el Ternyákról, hogy színész, úgy gondolta, egy valódi drogossal forgattam. El tudom képzelni, hogy a jelöléssel korrigálták a hibát. Akkor a közönség és a szakma viszszajelzéseiből arra következtettem, hogy díjakkal távozunk. Egyrészt mint minden munkámat, ezt is szigorúan elutasították, néhányan nem értették, hülyének tartottak azért, mert megrendeztem, de voltak olyanok is, akiknek nagyon bejött a film. Ismert művészek mondták, hogy megváltozott az életük, a mentalitásuk a munkámat látva, úgy érezték, így kell beszélni szeretetről és szerelemről. Okoskodhatunk, de semmi más nem számít, csak a szeretet. Ezek klisék, de kénytelenek vagyunk hangsúlyozni őket: egyre távolabb vagyunk egymástól, holott egyre közelebb kellene lennünk. Nem mondunk ki dolgokat, mert ha kimondjuk, közhelyszerűen hangzanak. Én nem objektív szemlélőként mesélek el egy történetet, hanem szubjektív módon, nyíltan vállalom a dolgokat, legyen szó klisékről vagy a lélektani és a fizikai kínok kifejezéséről - nem szokás hányni és beszarni a játékfilmekben.

MN: Miért tartotta szükségesnek, hogy ennyire naturális jeleneteket alkalmazzon?

DG: Ebben a játékfilmben Ternyák Zoltán egy leszokóban lévő drogos testi tüneteit mutatja be. Szerintem egy jó játékfilmnek olyan érzetet kell keltenie, mintha az életben is megtörténhetne. A jó film a valóságban gyökeredzik, és a realitásból kiindulva emelkedik spirituális magasságokba. A naturális jelenetek trükkök voltak, de zárójelben hozzáteszem, hogy volt, ami nem, Zoli tényleg belepisilt a kádba. A hányást is eredetiben szerettük volna felvenni, adtam Ternyáknak hánytatót, de nem jött össze, sajnos nem tudtuk jól időzíteni. Azért akartam eredeti testi tüneteket, hogy más legyen a színezete a filmnek, a másik főszereplő, Tóth Ildikó is másképpen reagált volna.

MN: Ön szerint miért drogoznak az emberek?

DG: Az intellektus által meghatározott világban élünk, a lelkünk azonban nem fejlődött annyit, mint az intellektusunk. Egyre nagyobb az igény az emberekben elmenekülni ebből a világból. Ahogy változott a világ, a menekülés módjai is változtak - a vallási fanatizmus, a hatalom, a pénz, a szex a menekülés különféle formái. A mai világ az addikció, a depresszió és az agresszió világa - a drog is menekvés. Nem életképtelenség, gyengeség, hanem éppen ennek a fordítottja: különleges érzékenység. Ha ezt elfogadjuk, sokkal türelmesebben, megértőbben állhatunk a drogosokhoz. ´k sérülékenyebb, érzékenyebb emberek, akik az átlagnál is nehezebben élik meg az életet. Jobbak, kevésbé agresszívak, mint az átlag, nagyobb szükségük van a szeretetre, és több szeretetet is képesek adni. Szabadon próbálnak élni, de mivel ez nem lehetséges, a drog rabjaivá válnak, hogy felejtsenek. A kábítószer egyfajta mesterséges szabadságérzet, egy "olyan, mintha szabad lennél" állapot. Kicsit könnyebb droggal együtt elviselni a világot. Ha azonban élni akarsz, meg kell tanulni lemondani erről a "mesterséges szabadságérzetről" és az érzékenységed java részéről is. Meg kell tanulni alkalmazkodni a világhoz. A drogos csak úgy tud leállni a szerről, ha megtörik, és elfogadja ezt.

MN: Ön egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a szenvedélybetegeken csak szeretettel lehet segíteni. Nem gondolja, hogy ezzel leveszi a drogos válláról a felelősséget - aki végül is szabadon dönthet arról, hogy él-e a szerrel -, és a környezetére hárítja?

DG: Számomra megdöbbentő, hogy egyáltalán felmerülhet ez a kérdés. Meg kell segítenünk a drogost, hiszen nem csupán az ő dolga, hogy kábítószeres. Egymásra vagyunk utalva, kölcsönösen hatunk egymásra. Amit ő tesz, hat a családjára, a családja viselkedése pedig hat énrám. Segíteni kell, és a segítség nem származhat máshonnan, mint a megértésből és a szeretetből. A Felhő a Gangesz felett nem drogfilm. A drogprobléma csupán egy olyan sarkított helyzete az életnek, melynek kapcsán általánosságban tudtam beszélni a magányról, az elidegenedésről és az ezeket feloldani képes szeretetről. Nem hiszem azt, hogy a filmemtől bárki is leállna. A közönség drogosokhoz való hozzáállása változhat meg. Az én hősöm sem szokik le, de küzd az anyag ellen, és ez a küzdés a lét értelme. Szerencsés, ha valaki burokban született, gyerekkorától anyagi és lélektani értelemben vett biztonságban él, de ha nem, akkor bárki eljuthat ide, akkor mindez veled is megtörténhet.

MN: Vannak személyes tapasztalatai az addikcióval kapcsolatosan?

DG: Egy időben nagyon keményen ittam. Orvosi értelemben véve alkoholista vagyok. Iszonyatos periódusaim vannak, amikor rengeteget iszom, aztán megint nem iszom. Nekem ez egy mindennapos küzdelem. Tisztában vagyok azzal, hogy az alkohol veszélyes terep a számomra, de úgy gondolom, ellenőrzés alatt tudom tartani magamat. A drogokat, a heroin kivételével, kipróbáltam ugyan, de számomra az alkohol nem igazán keveredik a kábítószerrel. Sok extrém helyzetet megéltem már az életben - egy fillér nélkül mentem ki Amerikába, és szó szerint éheztem. Mindig kérdés volt, hogyan szedem össze magam. Ha úgy éltem volna mindig, olyan szabadon és szuverén módon, ahogyan szerettem volna, és sosem alkalmazkodom, heteken belül elsüllyedtem volna. De mindig keményen kontrolláltam az életemet.

MN: Miért hagyta el az országot?

DG: Nem szerettem ezt a bezárt magyar világot. Posvány volt az itt élés. A tehetségek csak úgy jutottak szóhoz, ha elmentek máshová, és ott ki tudtak virágozni. Ilyen hangulatú, ilyen gyűlölettel teli, ilyen agresszív, ennyire önző társadalmat, mint a magyar, nem láttam még. Bánom, hogy visszajöttem. Művészetet azonban igazán még mindig itt lehet csinálni. Amerikában az utóbbi harminc évben nem születtek maradandó értékű filmek. Az a világ egyébként egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a filmeken látjuk, New Yorkba mindig azért megyek ki, hogy megnyugodjak. A mindennapok hangulata egészen más, mint itt, Magyarországon. Most Dél-Amerikába, esetleg Indiába mennék el hosszabb időre. India mindig fontos volt az életemben, a türelmes ázsiai mentalitás közel áll hozzám, bár ritkán tudom gyakorolni, betartani. Nem véletlen, hogy a filmem főhőse is Indiába vágyakozik, filozofikus indiai meséket olvasgat. Bennem a nyugati és a keleti mentalitás ötvöződik - a nyugatit élem, de a keleti mentalitást próbálom megvalósítani a mindennapjaimban és üzenetként a filmjeimben.

MN: A forgatás után igen kategorikusan nyilatkozott a főszerepet játszó Ternyák Zoltánról, nem akart többet együtt dolgozni vele. Milyen volt viszontlátni őt a vásznon, tudva, hogy ez az utolsó filmje?

DG: Jó is, rossz is. Azt megelőzően, hogy az agyvérzése után kómába esett, összebékültünk, bár nem kerültünk olyan közeli barátságba, mint korábban. A forgatás alatt színjózan volt, pszichiáterhez jártunk, egy maréknyi gyógyszert szedett, később már erre sem volt szüksége. Hónapokig remekül megvoltunk. Korábban én vittem le Komlóra, én szoktattam le az alkoholról életében először, ha csak a forgatás idejére is. Hiszek a sorsban, Istenben, bár nem tartozom egyetlen tételes valláshoz sem, és templomba sem járok - ennek így kellett történnie. A forgatást követően újból inni kezdett, elementáris erővel tört ki belőle a düh irányomba. Azt mondta, nem akar leszokni, nem akar úgy élni, mint egy átlagember. Részben azért választottam erre a szerepre, mert sokat tud a függőségről, részben pedig azért, mert nagy tehetségű színésznek tartom. A Zolihoz fűződő kapcsolatom egyébként jól mutatja, mennyire nehéz egy függővel boldogulni, és menynyire fontos is a szeretet, amit én nem tudtam igazán gyakorolni. Türelmetlen voltam vele. Száz dolgot terveztünk együtt, eddigi életünk legfontosabb műve ez a film.

Hungler Tímea

szerző
Hungler Tímea
publikálva
2002/40. (10. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...