Lehet-e újat mondani, ezerszer látott szituációkat másképp megközelíteni, kismilliószor hallott poénok helyett frissebbeket elsütni egy olyan végletekig kimerített filmes zsánerben, mint az esküvős vígjáték? Ha a műfajba pénzt keresni kiránduló művészfilmes (Susanne Bier) valóságos karaktereket, konfliktusokat és érzelmeket csempész a rózsaszín díszletek közé (Csak a szerelem számít), vagy ha egy népszerű slágerekből musicallé ügyeskedett, amúgy is erősen reflektált sikerdarabot építenek a színészi önreflexió(k)ra (Phyllida Lloyd: Mamma Mia!), akkor talán. De azt az ásíttatóan unalmas helyzetet, hogy készül az esküvő, minden elromlik, mindenki mindent elcsesz, minden bili kiborul, az ünnep káoszba fúl és az oltárhoz (lélekben) már nem ugyanaz a két ember áll, mint aki tegnap még önfeledten készült élete legnagyobb eseményére… nos, ezt ezredszerre levezényelni reménytelen vállalás. A végeredménye akkor is érdektelen, ha az akadályozó tényezők (itt reptéri sztrájk, majd a kényszermegoldások szülte újabb és újabb úti balhék miatt késik a lagzi), fordulatok (hajsza az elcserélt menyasszonyi ruha, illetőleg a késedelem miatt beiktatott leánybúcsún készült kínos fotók után) és szereplők (a kliséraktár „izgága figurák” polcáról) biztosítanak némi lendületet ahhoz, hogy valahogy elteljen a másfél óra.
Mentségére szóljon ennek az amúgy fárasztó spanyol mókázásnak, hogy alpáriság tekintetében nem ereszkedik a hasonló amerikai produktumok színvonalára. Akár 12 éven aluliak is megtekinthetik. Csak minek?
Forgalmazza a Vertigo Média
