Magyar Narancs: Hollywoodi szuperprodukcióktól alacsony költségvetésű alternatív filmekig szinte mindenben benne van. Mit szeret jobban?
Stellan Skarsgcrd: Azokkal dolgozni, akik most még a filmes iskolák lépcsőit tapossák, a jövő úttörőivel. Mindazonáltal Lars von Trier Hullámtörése volt a legjobb film, amit valaha is csináltam, de egyáltalán nem tartom életem legjobb szerepének.
MN: A skandináv vagy svéd színészi hagyományok meghatározónak tűnnek a munkásságában.
SS: Én csupán egy nemzet polgára vagyok, a színésznemzeté. Nekünk, jöjjünk akármelyik országból, ugyanaz a kulturális hátterünk, az értékrendünk és az életmódunk, ez szerintem sokkal többet számít, mint a nemzeti hovatartozás. De természetesen a svéd színészi iskola sokat adott. Viszont a mesterem nem Ingmar Bergman, hanem Bo Widerberg volt. Bergmannál a monológ volt a fontos, Widerbergnél a dialóg. Sok jó színésszel dolgoztam nála, többek között Stina Ekbladdal vagy Pernilla Augusttal. A kedvencünk az a gyakorlat volt, amikor kamera előtt improvizáltunk kérdés-felelet alapon, és a másik válasza határozta meg, hogy én mit fogok mondani, amire ő is az én reakciómnak megfelelően tudott csak reagálni. Widerberg így vetette egybe a színészi tudásunkat a való élettel. Skandinávia nem véletlenül ad a világnak annyi jó színészt, hiszen a mi kultúránk alapja az, hogy kevesebbet mondunk ki, mint ami a valóság. Mi ugyanúgy megéljük az érzelmeinket, mint a dél-európai emberek, de a mindennapokban rajtunk van a pókerarc. Mint a forró víz nyomása a fedő alatt, a felszín mögött olykor bennünk is sok indulat fortyog, és soha sem lehet tudni, hogy eljön-e, és ha igen, mikor, a végső robbanás. Ez az állandó játék, egyensúlyozás a belső és a külső érzelmi világ között a színészi játék alapja, tehát Skandináviában mindenki komédiás. Illetve még egy dolog, ami engem különösen odaköt: Észak-Európa a világ talán legkevésbé hierarchikus része, tehát mindig nagyon jó visszatérni oda, ahol a rendező szinte ugyanúgy beszél a producerével, mint egy egyszerű lótifutival, főleg Hollywood után, ahol annyira belerögződött az emberekbe a szamárlétrarendszer, hogy mindig mindenkinek pontosan tudnia kell, hol van a helye.
MN: Forgatott Szabó Istvánnal. Hogyan emlékszik rá?
SS: ' olyan közép-európai gentleman, aki a forgatásokon nemcsak annyit mond, hogy "OK, kamera, felvétel!" hanem hogy "Csinálhatunk egy felvételt?". Erre reagálni kell. És amikor azt mondjuk, hogy "Igen", arra ő még válaszol: "Kérem" - és csak akkor indul a felvétel. A Mephistót még nagyon fiatalon láttam, és napokig nem hagyott nyugodni, mit csináltam volna a főszereplő helyében. István állandóan visszatér ehhez a témához, hogy a művészek hogyan reagálnak a totalitárius rendszerekre.
MN: Akar rendezni?
SS: Pár éve volt egy projekt, aminek én lettem volna a rendező-producere, és így a pénz összeszedésének a "nemes feladata" is rám hárult. Aztán két évig nem történt semmi, és belefáradtam. Nekem nincs ehhez türelmem, a várakozáshoz, hogy majd csak lesz valami. Egy rendező ugyanazon a projekten dolgozik három-négy-öt évig, velem ez pont fordítva van, én színészként négy-öt projekten dolgozom egy évben. Ezért nem mennék vissza soha a színházba sem, ott is minden el van tervezve; persze már el is szoktam attól a színészi technikától. A filmezés jóval dinamikusabb és spontánabb, gyakran magam sem tudom, mi lesz a munkám a következő hónapokban.
MN: Most tudja?
SS: Olyan júniusig leköt David Fincher Tetovált lánya. Aztán van egy nagy amerikai stúdióterv, egy sci-fi (The Avengers), és van a "levegőben" három-négy független film is, ezek egyelőre még anyagi támogatásra várnak, úgyhogy nem lehet tudni, lesz-e végül belőlük valami. De én a független film felől jövök, ott vannak a gyökereim. Meg általában érdekesebb, bátrabb karaktereket játszom az indie darabokban. De tök jó mindkét világban dolgozni. A több tízmillió dolláros hollywoodi filmekben az a jó, hogy biztosak, és jó a fizetés.
Thor
Azgardban nagy a fennforgás, mert mocorog az ősellenség Jötunnheimben, mire Heimdal is összevonja szemöldökét a Midgardba vezető Bifröszt tetején, de míg Thor kezében a Mjölnir, aggodalomra semmi ok, csak Loki ne hunyorítana olyan furcsán, biztosan kinézte magának Odin Gungnirját. Mindez magyar fordításban annyit tesz: itt a nyár. Pontosabban a nyári moziszezon, melynek első fecskéje a Thor című képregényfilm, főszerepben a kalapácsos viharistennel, kiterjedt rokonságával és egy kiadós trónviszállyal, melyben ránk, csökött Midgard-lakókra az elkerekedett szemű statisztéria szerepe van kiosztva. Nagy általánosságban az istenekről szóló és az isteneket Liam Neesonnak (most nem szerepel) vagy Anthony Hopkinsnak (szerepel) ábrázoló filmeket úgy nevezzük, hogy popcornmozi.
A Thor a tisztes középszer abban a mezőnyben, ahol Nolan és Raimi az osztályelsők és Hulk az évismétlő, rendezze bárki is. Ahogy egy másik szuperhős, a cikkvégeken feltűnő Vörös Farok mondaná megengedőn: volt már jobb, és lesz még rosszabb is. Minden szem a nyáron érkező Zöld lámpáson és Amerika kapitányon.
- kg -
Az UIP-Duna Film bemutatója
Szalkai Réka
