A főleg Firenzében lakó Schiff András az idei hangversenyévadban Chopin és példaképei címmel négy estéből álló sorozaton lépett fel a budapesti Zeneakadémián, illetve Szolnokon. Az elmúlt években a művész olykor a pódiumon kívül is hallatta hangját: Jörg Haider Szabadságpártjának kormányra kerülésekor azonnal lemondta koncertjét a washingtoni osztrák nagykövetségen.
Magyar Narancs: Az osztrák politikai helyzet nem változott, az idén ön mégis föllépett Salzburgban.
Schiff András: Másodszor is fel fogok lépni: a Nemzetközi Mozart-héten játszom és vezénylem Mozart zongoraversenyeit 1999-ben alapított együttesemmel, a Cappella Andrea Barcával. Amikor a salzburgi Mozarteum megkeresett, hogy kár volna abbahagyni a zongoraversenyek bemutatását, azt mondtam, valóban kár volna. Folytatom is, de csak azzal a feltétellel, ha fűzhetek valami megjegyzést ehhez a helyzethez. Végül a műsorfüzetben - ami inkább könyv - közzétettem egy semleges nyilatkozatot, amelyben egy szó sem hangzik el az osztrák politikáról. Csak annyit mondok el, hogy a zenekarom nemzetközi társulat, amelynek egy része osztrák muzsikusokból áll, de 12 vagy 13 náció játszik benne, s hogy ez szerintem Mozarthoz is illik, az ő művészete ugyanis nagyon európai, nem lehet osztrákosítani. Tehát a Cappella mintegy az internacionalizmus nevében próbál valamiféle toleranciát közvetíteni, ellenezve mindenfajta rasszizmust és idegengyűlöletet. Ennyi az egész, de aki akar, az olvashat a sorok között.
SCHA: Kimondottan izgulós soha nem voltam, és most sem vagyok. Amikor az ember gyerek, előfordul, hogy adottsága vagy hajlama mutatkozik arra, hogy emberek előtt produkálja magát, ami, valljuk be, eléggé furcsa dolog. De én ezt nem így fogtam fel, hanem mint közlési vágyat: mindig felvillanyozott, hogy jelen van a közönség, s előtte lehet játszani. Ahogy múlik az idő, az ember egyre jobban tudatában lesz annak, mit is csinál, és egész más felelősségérzettel áll oda. No nem azért, mert nincs felkészülve - ellenkezőleg! Nagyon isfel van készülve. Csakhogy a dolognak ott és akkor kell sikerülnie. De nem is ez a lényeg, hanem az: úgy kell közvetíteni a darabot, hogy az üzenete, a gondolatvilága átjöjjön. Számomra ez a fontos, nem a perfekció - az engem igazán kevéssé érdekel.
Ha visszagondolok rá, ezen a koncerten egyáltalán nem is voltam ideges. Sőt ezt a Bach-darabot álmomból fölkeltve is eljátszom oda-vissza százezerszer, s amikor az eset történt, már a hatodik vagy hetedik estén játszottam ugyanazt a műsort.
Nekem az a hírem a zenei világban, hogy különösen jó a memóriám. Ez isteni vagy szülői adottság - de édesanyámnak igazán nincs jó emlékezőtehetsége; apámé jó volt, de nem ezen a téren. Viszont soha semmi nem zavart annyira, mint amikor eljátszottam mondjuk a Goldberg-variációkat kívülről, utána meg az emberek odajöttek, és egyetlen megjegyzésük az volt, hogy hát magának micsoda memóriája van! Ez ostobaság. Nyugodtan játszhatnám ezt meg az összes többi darabot is kottából, ha nem utálnék kottából játszani. Azért fontos a kotta nélküli játék, mert csak így tudok spontán módon megnyilvánulni, csak így tudok a hallgatókkal kapcsolatot tartani. A kotta nélküli játék mégiscsak nagy szellemi megterhelés, és olyankor bekövetkezhet egy rövidzárlat. Főleg, ha fúgáról van szó, mert a fúga olyan, mint egy útvesztő. Ott nagyon nehéz improvizálni. Szonátaformában vagy egy Chopin-műben, ha nem jut eszembe, mi következik, rögtönzök pár taktust.
MN: Mint egykor Dohnányi Ernő ?
SCHA: Nem vagyok én olyan zseniális, mint Dohnányi. ´ viszont trehányabb volt nálam. Én sokkal többet gyakorolok, mert szükségem van rá, ugyanis nem vagyok olyan tehetséges, mint ő.
MN: Manuálisan?
SCHA: Nem manuálisan, hanem általában. Egyébként is, ő azt mondta: nem kell annyit gyakorolni. De nem a kézügyesség fejlesztése érdekében gyakorolok, az engem nem nagyon érdekel. Azért kell gyakorolnom, mert ezek a művek nagyon komplikáltak. A darabokkal kell foglalkozni, az igényli a sok időt.
Hasonló rövidzárlat egyébként csak egyszer következett be egész életemben, épp Bach Goldberg-variációival, amely talán a legfontosabb mű a számomra. Akkoriban nagyon fiatal voltam, amit onnan tudok, hogy abban az időszakban még túl sok mindennel foglalkoztam egyszerre - azóta megtanultam, hogy ha a Goldberg-variációkat játszom, akkor mást nem szabad csinálni, mert ez a mű leköt minden energiát. Szóval talán a 14.variáció közepén hirtelen nem tudtam, hogy most a bal kezet kell a jobb kéz alá dugni vagy fordítva, amitől egyfajta közlekedési zavar keletkezett. Erre széttártam a karomat, amin mindenki jót mulatott. Elnézést kértem, visszamentem a variáció elejére, és befejeztem.
Szóval nem csinálok ebből nagy ügyet - azt viszont meg kell mondanom, hogy a pesti közönség most óriási segítséget nyújtott nekem, egyszerűen tündéri volt, ahogy viselkedtek. Le a kalappal. Együttérzően sugallták, hogy játsszak valami mást, és miután befejeztem az első részt, sikerült magam visszahelyezni az első állapotba, és úgy már minden további nélkül el tudtam játszani azt a prelúdiumot és fúgát. Fontos észben tartani, hogy az ember nem gép - különben a számítógépet hallgathatnánk.
MN: Tehet valamit a művész a rövidzárlat megelőzésére?
SCHA: Nem tudom. Mindenesetre sokat foglalkoztam zen buddhizmussal, és úgy vélem, érdemes elolvasni Eugen Herrigel német filozófus piciny könyvét. Címe: A zen és az íjászat művészete. Ez a mű "mindenre" vonatkozik. Onnan ismerem, hogy olvastam valaha egy beszélgetést Claudio Arrau chilei zongoraművésszel, aki csodagyerekként kezdte, ám egyszer komoly memóriaválságba került, és azt állította, hogy ez a könyv húzta ki a csávából. Herrigel könyvében a zen mester elmagyarázza: nagyon alantas gondolat azt hinni, hogy az íjászat célja a tábla közepébe lőni a nyílvesszőt. Itt tulajdonképpen spirituális folyamat zajlik le, amit az elejétől a végéig át kell gondolni, elő kell készíteni, az egész procedúra egy láthatatlan szál, amely bizonyosan elszakad, ha bármi másra gondolsz, arra, hogy mi lesz az ebéd, vagy kivel fogsz találkozni délután, vagy hogy szép kislány megy az utca túloldalán. Nagyszerű gondolat, s azt hiszem, a memória is így működik. Márpedig egy zenemű memorizálása is spirituális tevékenység, nem fiziológiai.
MN: Hosszú ideje meg lehet figyelni, mekkora gonddal válogatja össze hangversenyei műsorát. Pontosabban nem is egy-egy koncertet, hanem egész sorozatokat szokott összeállítani, egyszer zenetörténeti összefüggéseket megvilágítva, másszor egy szerzőt vagy műfajt bemutatva. Minek alapján választ? Hol ebbe, hol abba "szeret bele"?
SCHA: Nem a szeretet változik, csak az, hogy mikor mire összpontosítok. A kilencvenes években rengeteget foglalkoztam Schubert szonátáival, ez 1997-ben kulminált, s most éppen pihennek a szonáták. De az év végén a három utolsó előkerül (Haydn és Beethoven három utolsó szonátájának társaságában), s ameddig csak zongorázom, velem lesznek. Scarlattit is, amióta csak az eszemet tudom, játszottam. Chopin meg úgy húsz-harminc éve forr bennem, csak nem nyilvánosan - a pódiumra most érett meg. És ötvenéves korom után következik majd a nagy Beethoven-korszak, ami jó néhány évig tartani fog, amíg szisztematikusan végigvonulok a szonátákon. Ez a legfontosabb hátralévő feladatom.
MN: Hanglemezen is megjelenik Beethoven 32 szonátája?
SCHA: Bizonyos koncertek meg lesznek örökítve, idővel ez a ciklus is elkészül.
MN: És csak dolgozik a lemezfelvételein, vagy meg is hallgatja őket?
SCHA: Szeretem a lemezeimet, de nem keresem a társaságukat. Úgy érzem, a hangfelvétel olyan, mint egy fénykép: dokumentum értékű pillanatfelvétel egy adott időszakból; megmutatja, mi az, amit akkoriban gondoltak a darabról - nem több és nem kevesebb. Nem az örökkévalóságnak szól, ennyire mi nem vagyunk fontosak. Az élő zene egyébként is előbbre való a konzervnél. Úgy tapasztalom, hogy a sok CD miatt valahol elromlott az emberek zenehallgatása. A lemez gyakran toldozott-foldozott produkció, a hallgató nem is tudja, hogy egy tetszetősen hangzó előadás sokszor hány millió darabból van összekalapálva. Számomra nem erről szól a zene, a hangfelvétel sem. Én a lemezen is egy vonalat vagy egy nagy formát igyekszem megrajzolni.
MN: Akármennyire gazdag is a repertoárja, úgy tűnik, Bartóknál véget ér. Mintha 1945 óta nem komponáltak volna zenét.
SCHA: Néha furdal is a lelkiismeret, hogy nem foglalkozom eleget a kortárs zenével. A közelmúltban egy jó barátom, a kiváló svájci oboás, Heinz Holliger írt nekem egy Partitát, Berlinben játszottam az ősbemutatóját 2001. szeptember 12-én. Manapság nem elég, ha az ember a két kezével meg a két lábával zongorázik, a művek akrobatikus mozdulatokat igényelnek, kesztyűt kell húzni hozzájuk, néha pengetni kell a húrokat, és az előadás a hát- és hasizmokat is igénybe veszi. Örülök persze, hogy eljátszottam, annak ellenére, hogy kész kínszenvedés volt megtanulni, és bizonyára megrövidítette az életemet. El sem tudom mondani, milyen nehéz volt.
Természetesen ha egy zenész fagotton, oboán vagy brácsán játszik, akkor a hangszerének bizony nincs akkora irodalma, mint a zongorának. A művész az élete töredéke alatt eljátssza a jó műveket, melyeket a hangszerére írtak, sőt eljátssza a közepes és rossz műveket is, mert örül, ha van játszanivalója, és még jobban örül, ha új műveket írnak a számára. Ezzel szemben a zongoristák anyaga hatalmas, és a mesterművek töredékét sem játszhatják el. Emiatt nagyon csodálkozom, hogy a kollégák mennyire furcsa darabokra pazarolják az életüket. A helyzet az - és ezt elsősorban a zongorázásra értem, de a karmesterekkel kapcsolatban is igaz -, hogy elvárják: a művész uralja az egész klasszikát, romantikát, de a legújabb műveket is azonos szinten adja elő. Pedig ez majdhogynem elképzelhetetlen. Nem születik olyan ember, aki mindenre alkalmas. Ismerünk zongoristákat, akik arról híresek, hogy nagyon jól játsszák a kortárs zenét. És akkor hirtelen elővesznek egy Beethoven-szonátát, és előfordul, hogy roppant csúnya az egész, főleg a hangzás. Sokszor elgondolkozom, hogy talán az új zenét sem játsszák szebben, csak nincsenek tapasztalataink arról, hogy ennek miként kellene szólnia.
Egyszóval bármilyen furcsa, de úgy látom, én a kortárs zenére nem vagyok alkalmas. Ha elkezdenék sok Stockhausent és Beriót és Kagelt játszani, sőt akár olyat is, amit nagyon szeretek, például Ligetit, vajon tudnék-e utána Mozartot zongorázni? Félek, hogy tönkremenne a hangzás. Úgyhogy azt hiszem, ebben a kérdésben mindenkinek magának kell döntenie - ugyanakkor mindig nyitottnak kell maradni. A kivételt, azt hiszem, Kurtág György képviseli, számomra ma ő az egyetlen nagy zeneszerző. Tudom, elfogult vagyok, mert az egykori mesteremről van szó, de talán mégsem vagyok elfogult, mert sok-sok zeneszerető, zeneértő ismerősöm van, akinek nincs személyes köze Kurtághoz, mégis nyomban történik bennük valami, bármilyen rövid Kurtág-művet halljanak is. Szóval, valami megmozdul az emberekben, szerintem azért, mert egyik kortárs szerzőnek sincs ilyen intenzív kapcsolata a múlt nagy zenéjével, mint neki.
MN: Ön nem idehaza él, mégis mintha naprakészen ismerné a magyar belügyeket. Milyen módon tartja a kapcsolatot Magyarországgal?
SCHA: Elsősorban olvasással. Igyekszem mindent eredeti nyelven olvasni, ez a magyar irodalom esetében nem ütközik nehézségbe. A mai szerzők közül Kertész Imre az, akinek mindig minden sorát elolvasom. Korunk egyik legnagyobb írójának tartom - bár én csak műkedvelő irodalomszerető vagyok, de valamennyi művének ismeretében ezt bátran állíthatom. Amiről ír és ahogyan, az a legmagasabb európai kultúra képviselőjévé avatja. Műveiben nyoma sincs a felületességnek, sallangoknak; Kertész csak a lényegről beszél, őszintén és megrázóan. Néhány esztendeje személyesen is megismerhettem, és azóta szoros barátság köt össze bennünket. Budapesti tartózkodásaim legszebb órái, amelyeket vele tölthetek. Kudarc című regényében sok szó esik a kegyelemről. Ez számomra Kertész Imre legfontosabb üzenete: megbocsátani, de nem feledni.
Barabás András
